2017. november 5., vasárnap

Halász István /Steph McCrieff/ különleges birodalma







Mindig közel álltak hozzám a régmúltat megidéző művek, bármilyen művészeti ágról legyen szó. Halász István nem mindennapi, témáiban korokon át szárnyaló lélekversei által elfeledett világok nyílnak meg az olvasók előtt.



20 éves korod óta írsz verseket. Milyen impulzusnak köszönhetően születtek meg első alkotásaid?
 

Annyiban pontosítanék, hogy valóban 20 évesen írtam első versemet, melyet a legtisztább impulzus, a szerelem ihletett. Majd közel negyed századnyi, vajúdó „csend” következett és csak 4 évvel ezelőtt vettem újra tollat a kezembe. Úgy gondolom, anno még nem voltam eléggé érett a poézis útjára lépni, hiányzott belőlem az elhivatottság, ami – bizonyos értelemben – a fanatizmussal rokon és minden alkotó ember sajátja.


Az a fajta művész vagy, akit ha megszáll az ihlet ontja magából a csodákat vagy hosszabb idő szükséges egy-egy írás megszületéséhez?
 

Az ihlet által kiváltott belső kényszer változó intenzitású. Az érzelmi versek könnyebben születnek, ám az elmélkedő hangulatú írásokhoz több idő és elmélyülés kell.


Műveid nagy részét áthatja egyfajta misztikus, más korokba visszahúzó légkör. Ezek szerint hiszel az újjászületésben?
 

Szilárd meggyőződésem, hogy az újjászületés nem csupán a - szkeptikusok által -
hóbortos bolondnak titulált emberek „szent grál”-ja. Számos déja vu jellegű élményem van, ami alátámasztja ezen hitemet.


Véleményed szerint a jelenkor emberének vagy a letűnt idők emberének volt könnyebb az élete?


Minden kornak vannak jellemző sajátosságai, nehézségei, melyekkel meg kell birkózni. Ilyen vonatkozásban úgy vélem, nincs különbség a régi korok és a jelen közt.


Melyik a fontosabb számodra a kortárs irodalmi közeg, vagy a „hétköznapi” ember, a laikus olvasó visszajelzése, megerősítése?
 

Nem rangsorolnék e tekintetben. Mindkettő egyformán fontos. A kortárs irodalmi közeg visszajelzései segítenek a fejlődésben, de verseimet a hétköznapi embereknek írom. Nem hajszolok kérész életű dicsfényt, sőt, néha konokul szembe megyek a szakmai berkekben elfogadott irányvonallal. A költészethez alázat kell, ám legalább annyira igényeli az esetenkénti elhajlást, mint a szabályok mentén haladó verselést.


Győrben élsz. Milyen a kulturális élet lakhelyeden? Kaptál-e már meghívást városi eseményre?
 

Győrben születtem, de nem ott, hanem egy kis településen, Tápszentmiklóson élek. Elfoglaltságaim viszont napi szinten a városhoz kötnek. Győr kulturális életét egyfajta klikkesedés jellemzi és őskövületek irányítják. Aki nem tud bejutni valamelyikük holdudvarába, névtelen marad. Ennek ellensúlyozására hoztunk létre néhány amatőr tollforgató barátommal egy irodalmi klubot, melynek elsődleges célja, hogy színesebbé tegyük a palettát.
Első nyilvános bemutatkozásunk tavaly ősszel volt a Győri Könyvszalon égisze alatt és tervezünk további „fellépéseket” is.






Mi a legszebb dolog amit a művészetnek köszönhetsz?
 

Az önmegismerés, mely a korlátaim folyamatos feszegetése és az írás révén valósul meg.


Milyen internetes elérhetőségeken találhatnak rád a költészeted iránt érdeklődők?
 

Jelenleg csak a facebook közösségi profilomon publikálok, de szerkesztés alatt áll egy saját weboldal is.


Kik a kedvenc íróid, költőid? Melyik a kedvenc versed, regényed?

A romantika emlőin nevelkedtem és kozmopolita vagyok. Kedvenceim sorában a magyar és külföldi írók, költők egyaránt megtalálhatók. Mindegyikük más és más okból kedves a szívemnek. Prózában talán Thomas Mann Tonio Kröger-je, versben pedig Ady Endrétől az Elbocsájtó szép üzenet.


Tervezel-e köteteket kiadatni/kiadni egyszer?

Minden tollforgatóban idővel megfogalmazódik az ilyen irányú igény és természetesen én sem vagyok kivétel. A magánkiadás sajnos elég költséges, mecénást találni pedig nehéz a mai világban, de nem adom fel.


Az irodalmon kívül milyen más érdeklődési köreid vannak?

Világéletemben humán beállítottságú ember voltam. Az irodalom mellett nagy vesszőparipám a történelem, ezen belül is a magyarság őstörténete, valamint az Árpád-ház uralkodóinak kora.


Ha jönne egy jótündér és teljesítené három kívánságod, mik lennének azok?

Legalább annyira realista a gondolkodásmódom, mint amennyire jellemző rám az álmodozás. Nehéz volna a bakancslistámat három kérésre redukálnom, ezért inkább magam törekszem arra, hogy a vágyaimat megvalósítsam.



István néhány verse: 


Téli szonett



Csak ha egyetlenszer érinthetnélek,

s nem lenne e győzhetetlen távol,

tán szíveden is lobbant'na lángot

a tűz, mi engem bús-emésztőn éget.



Vélheted akár, mintha el se hinnéd:

könnyű a szó, mint hullámzó tenger.

Utamra sorsom szándékkal rendelt

és tudd, álmom erősebb bármi hitnél.



Kristályos forrás, morajló áradat -

nem sziréneknek bódító vágydala,

s nem porló homok, mit sodor a szél.



Nem felelsz. Vad, sötét Tél moraja kél

és rettent börtöne dermesztő jégnek.

Óh, mily nehéz így szeretnem Téged!

(2016. január 2.)





Törjön hát…



Őrizzelek még, vagy engedjelek,

kevésbé miképp senyved a lélek?

Döntenem kell, akármint is félem

a vihart, s moraján megremegek.



Haragost közeleg szilaj szélvész;

vágy szőtte álmok búcsút intenek

és bármi' fájó, csodák nincsenek,

nem marad más: hamu és sötétség.



Gyilkos fájdalom, ezernyi kérdés,

pusztulni ítélt, sorvadó remény -

a végzet törhetetlen, s oly kemény,

a múlásban nincsen semmi szépség.



Hamván halódón csillan a parázs

és látod, elfogytak mind a lépcsők;

kimondani nem könnyű a végsőt:

de törjön az a "százszor-tört varázs."



Ahogy magnóliák szirma lebben,

s édes illattal utólszor’ bágyaszt,

nézve a fényben mint úszik lágyan;

sóváran és mégis szelíd csendben.



Mikor az út tovább már nem vezet,

a dac, büszkeség, a konok bírvágy,

mindahány esendő, s fölös hívság,

elbocsát’ni így kell. Csak így lehet.



(2016. január 10.)



(Idézett rész Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet)





Ab initio...



(„Átkozott legyen a föld te miattad...”

Mózes 1. könyve 3.17)



Mondád Uram. Valóban így leszen,

mert átok-vert világ, miben élünk;

gyarló, vak tobzódás puszta létünk,

s mélyül a magunk ásta sír-verem.



Épp csak szemfedőnk hiányzik róla,

s ha majd mind kimúlunk e világból,

hantunkra keggyel nem tesz virágot

senki, nem hangzik kesergő szólam.



 Csillagzatunk nem ível újra fenn

- intés, s próféciák hulltak sárba,

megbomlott erőnk az igazságban,

időnk betelt, s káoszba fúl a rend.



Mert ordassá lőn emberben ember

- ki mint dúvad, másik vérét issza -

és az néhány jámbor, ki még tiszta,

s nem fertőzte kór, szólani nem mer.



Mártír lenni nem szándékoz' vétlen,

ám ha mégis kell, vérgőzt és tébolyt

gyűrve, létének - legyen az mégoly

dicstelen tett - önkézzel vet véget.



(2016. január 16.)





Tristesse



(mert újra November...)



Épp úgy, mint mikor először jöttél,

opál köd leng novemberi fényben.

Hajam lásd, csillámló ezüstté lett,

jeltelen nem múlhat huszonöt Tél.



Rőt lomb szőnyege ropog alattam,

ágyat vet a hosszú, dermedt éjnek,

mégis (ahogy régtől minden évben)

felcsendül egy ábrándos Tavaszdal.



Mely Ősz végén ébredt váratlanul

 - az a furcsa, vágybontó kikelet -

visszatér, s még reménnyel hiteget.

(Ó, örök gyermek, hát sose tanulsz?)



Messze szökkent illatod kámforán

bódulva gyémántot hint az emlék:

mintha megint ifjú magam lennék,

ki híven elhitt százszor száz csodát.



Sajgó kín, s gyönyör, oly éteri kép

arcod - de káprázat, látomás csak -

magány szaggatta szívem oly árva,

mint fagy szirtjén jajgó' északi szél.



Dúdolok könnyes, halk szimfóniát,

halandó nem hallott szebbet soha.

Kecsesen, álomként lebegsz tova,

s szemembe ég füst-arany glóriád.



(2016. november 1.)





Parainaesis



Olybá tekintsd a múlandó időt,

az kútfője mind a bölcsességnek,

mint gyökér, miből a hajtás kinő,

s szikár törzzsé növesztik az évek.



A tudás erő, s egyben hatalom:

az elme tűzben kovácsolt vértje.

Rúnák őrzik vésett kőfalakon -

vigyázd hát Te is hittel, s eréllyel.



Illó füst lészen kimondott szavad,

míg vonyítasz a farkascsordával.

Ám mit szólasz, az időtlen marad,

hogyha benned van tiszta forrása.



Hidd meg: botor, ki fecseg untalan,

közhelyből épít silány templomot,

hisz mindeneknek ára, súlya van,

a kérész dicsfény majdan ellobog.



S mely vak önteltség, nihillé apad.

Örök érvényt belbecs ád eszmének.

Emberként, alázattal élj – Magad,

s lelked ne marék ezüsttel mérjed.



(2017. október 3.)
 


Balogh Bea (Heaven)


Fotók: Halász István képei (1. Anno 2013, 2. Könyvszalon 2016.11.19.)