Halász István /Steph McCrieff/ különleges birodalma

Mindig közel álltak hozzám a régmúltat megidéző művek, bármilyen művészeti ágról legyen szó. Halász István nem mindennapi, témáiban korokon át szárnyaló lélekversei által elfeledett világok nyílnak meg az olvasók előtt.

20 éves korod óta írsz verseket. Milyen impulzusnak köszönhetően születtek meg első alkotásaid?
 

Annyiban pontosítanék, hogy valóban 20 évesen írtam első versemet, melyet a legtisztább impulzus, a szerelem ihletett. Majd közel negyed századnyi, vajúdó „csend” következett és csak 4 évvel ezelőtt vettem újra tollat a kezembe. Úgy gondolom, anno még nem voltam eléggé érett a poézis útjára lépni, hiányzott belőlem az elhivatottság, ami – bizonyos értelemben – a fanatizmussal rokon és minden alkotó ember sajátja.

Az a fajta művész vagy, akit ha megszáll az ihlet ontja magából a csodákat vagy hosszabb idő szükséges egy-egy írás megszületéséhez?
 

Az ihlet által kiváltott belső kényszer változó intenzitású. Az érzelmi versek könnyebben születnek, ám az elmélkedő hangulatú írásokhoz több idő és elmélyülés kell.

Műveid nagy részét áthatja egyfajta misztikus, más korokba visszahúzó légkör. Ezek szerint hiszel az újjászületésben?
 

Szilárd meggyőződésem, hogy az újjászületés nem csupán a - szkeptikusok által -
hóbortos bolondnak titulált emberek „szent grál”-ja. Számos déja vu jellegű élményem van, ami alátámasztja ezen hitemet.

Véleményed szerint a jelenkor emberének vagy a letűnt idők emberének volt könnyebb az élete?


Minden kornak vannak jellemző sajátosságai, nehézségei, melyekkel meg kell birkózni. Ilyen vonatkozásban úgy vélem, nincs különbség a régi korok és a jelen közt.

Melyik a fontosabb számodra a kortárs irodalmi közeg, vagy a „hétköznapi” ember, a laikus olvasó visszajelzése, megerősítése?
 

Nem rangsorolnék e tekintetben. Mindkettő egyformán fontos. A kortárs irodalmi közeg visszajelzései segítenek a fejlődésben, de verseimet a hétköznapi embereknek írom. Nem hajszolok kérész életű dicsfényt, sőt, néha konokul szembe megyek a szakmai berkekben elfogadott irányvonallal. A költészethez alázat kell, ám legalább annyira igényeli az esetenkénti elhajlást, mint a szabályok mentén haladó verselést.

Győrben élsz. Milyen a kulturális élet lakhelyeden? Kaptál-e már meghívást városi eseményre?
 

Győrben születtem, de nem ott, hanem egy kis településen, Tápszentmiklóson élek. Elfoglaltságaim viszont napi szinten a városhoz kötnek. Győr kulturális életét egyfajta klikkesedés jellemzi és őskövületek irányítják. Aki nem tud bejutni valamelyikük holdudvarába, névtelen marad. Ennek ellensúlyozására hoztunk létre néhány amatőr tollforgató barátommal egy irodalmi klubot, melynek elsődleges célja, hogy színesebbé tegyük a palettát.
Első nyilvános bemutatkozásunk tavaly ősszel volt a Győri Könyvszalon égisze alatt és tervezünk további „fellépéseket” is.

Mi a legszebb dolog amit a művészetnek köszönhetsz?
 

Az önmegismerés, mely a korlátaim folyamatos feszegetése és az írás révén valósul meg.

Milyen internetes elérhetőségeken találhatnak rád a költészeted iránt érdeklődők?
 

Jelenleg csak a facebook közösségi profilomon publikálok, de szerkesztés alatt áll egy saját weboldal is.

Kik a kedvenc íróid, költőid? Melyik a kedvenc versed, regényed?

A romantika emlőin nevelkedtem és kozmopolita vagyok. Kedvenceim sorában a magyar és külföldi írók, költők egyaránt megtalálhatók. Mindegyikük más és más okból kedves a szívemnek. Prózában talán Thomas Mann Tonio Kröger-je, versben pedig Ady Endrétől az Elbocsájtó szép üzenet.

Tervezel-e köteteket kiadatni/kiadni egyszer?

Minden tollforgatóban idővel megfogalmazódik az ilyen irányú igény és természetesen én sem vagyok kivétel. A magánkiadás sajnos elég költséges, mecénást találni pedig nehéz a mai világban, de nem adom fel.

Az irodalmon kívül milyen más érdeklődési köreid vannak?

Világéletemben humán beállítottságú ember voltam. Az irodalom mellett nagy vesszőparipám a történelem, ezen belül is a magyarság őstörténete, valamint az Árpád-ház uralkodóinak kora.

Ha jönne egy jótündér és teljesítené három kívánságod, mik lennének azok?

Legalább annyira realista a gondolkodásmódom, mint amennyire jellemző rám az álmodozás. Nehéz volna a bakancslistámat három kérésre redukálnom, ezért inkább magam törekszem arra, hogy a vágyaimat megvalósítsam.

István néhány verse: 

Téli szonett



Csak ha egyetlenszer érinthetnélek,

s nem lenne e győzhetetlen távol,

tán szíveden is lobbant'na lángot

a tűz, mi engem bús-emésztőn éget.



Vélheted akár, mintha el se hinnéd:

könnyű a szó, mint hullámzó tenger.

Utamra sorsom szándékkal rendelt

és tudd, álmom erősebb bármi hitnél.



Kristályos forrás, morajló áradat -

nem sziréneknek bódító vágydala,

s nem porló homok, mit sodor a szél.



Nem felelsz. Vad, sötét Tél moraja kél

és rettent börtöne dermesztő jégnek.

Óh, mily nehéz így szeretnem Téged!

(2016. január 2.)





Törjön hát…



Őrizzelek még, vagy engedjelek,

kevésbé miképp senyved a lélek?

Döntenem kell, akármint is félem

a vihart, s moraján megremegek.



Haragost közeleg szilaj szélvész;

vágy szőtte álmok búcsút intenek

és bármi' fájó, csodák nincsenek,

nem marad más: hamu és sötétség.



Gyilkos fájdalom, ezernyi kérdés,

pusztulni ítélt, sorvadó remény -

a végzet törhetetlen, s oly kemény,

a múlásban nincsen semmi szépség.



Hamván halódón csillan a parázs

és látod, elfogytak mind a lépcsők;

kimondani nem könnyű a végsőt:

de törjön az a "százszor-tört varázs."



Ahogy magnóliák szirma lebben,

s édes illattal utólszor’ bágyaszt,

nézve a fényben mint úszik lágyan;

sóváran és mégis szelíd csendben.



Mikor az út tovább már nem vezet,

a dac, büszkeség, a konok bírvágy,

mindahány esendő, s fölös hívság,

elbocsát’ni így kell. Csak így lehet.



(2016. január 10.)



(Idézett rész Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet)





Ab initio...



(„Átkozott legyen a föld te miattad...”

Mózes 1. könyve 3.17)



Mondád Uram. Valóban így leszen,

mert átok-vert világ, miben élünk;

gyarló, vak tobzódás puszta létünk,

s mélyül a magunk ásta sír-verem.



Épp csak szemfedőnk hiányzik róla,

s ha majd mind kimúlunk e világból,

hantunkra keggyel nem tesz virágot

senki, nem hangzik kesergő szólam.



 Csillagzatunk nem ível újra fenn

- intés, s próféciák hulltak sárba,

megbomlott erőnk az igazságban,

időnk betelt, s káoszba fúl a rend.



Mert ordassá lőn emberben ember

- ki mint dúvad, másik vérét issza -

és az néhány jámbor, ki még tiszta,

s nem fertőzte kór, szólani nem mer.



Mártír lenni nem szándékoz' vétlen,

ám ha mégis kell, vérgőzt és tébolyt

gyűrve, létének - legyen az mégoly

dicstelen tett - önkézzel vet véget.



(2016. január 16.)





Tristesse



(mert újra November...)


Épp úgy, mint mikor először jöttél,

opál köd leng novemberi fényben.

Hajam lásd, csillámló ezüstté lett,

jeltelen nem múlhat huszonöt Tél.



Rőt lomb szőnyege ropog alattam,

ágyat vet a hosszú, dermedt éjnek,

mégis (ahogy régtől minden évben)

felcsendül egy ábrándos Tavaszdal.



Mely Ősz végén ébredt váratlanul

 - az a furcsa, vágybontó kikelet -

visszatér, s még reménnyel hiteget.

(Ó, örök gyermek, hát sose tanulsz?)



Messze szökkent illatod kámforán

bódulva gyémántot hint az emlék:

mintha megint ifjú magam lennék,

ki híven elhitt százszor száz csodát.



Sajgó kín, s gyönyör, oly éteri kép

arcod - de káprázat, látomás csak -

magány szaggatta szívem oly árva,

mint fagy szirtjén jajgó' északi szél.



Dúdolok könnyes, halk szimfóniát,

halandó nem hallott szebbet soha.

Kecsesen, álomként lebegsz tova,

s szemembe ég füst-arany glóriád.



(2016. november 1.)





Parainaesis



Olybá tekintsd a múlandó időt,

az kútfője mind a bölcsességnek,

mint gyökér, miből a hajtás kinő,

s szikár törzzsé növesztik az évek.



A tudás erő, s egyben hatalom:

az elme tűzben kovácsolt vértje.

Rúnák őrzik vésett kőfalakon -

vigyázd hát Te is hittel, s eréllyel.



Illó füst lészen kimondott szavad,

míg vonyítasz a farkascsordával.

Ám mit szólasz, az időtlen marad,

hogyha benned van tiszta forrása.



Hidd meg: botor, ki fecseg untalan,

közhelyből épít silány templomot,

hisz mindeneknek ára, súlya van,

a kérész dicsfény majdan ellobog.



S mely vak önteltség, nihillé apad.

Örök érvényt belbecs ád eszmének.

Emberként, alázattal élj – Magad,

s lelked ne marék ezüsttel mérjed.



(2017. október 3.)
 

Balogh Bea (Heaven)


Fotók: Halász István képei (1. Anno 2013, 2. Könyvszalon 2016.11.19.)

Stábel Rezső költészete és fényképészete

Rezső Budapesten született, életében jelenleg Mosonmagyaróvár és Bécs városa játssza a meghatározó szerepet. Szerénysége, szépségszeretete és művészi alázata költeményeit és fotóit egyaránt áthatják.

Hány éve szippantott magába az irodalomi közeg? Hogy jött a késztetés, hogy lejegyezd első versed?

Nagyon köszönöm a felkeresésed és hogy írsz rólam. Megtisztelő a figyelmed. Az irodalmat, mindig is szerettem, ezen belül, szinte mindent. Szeretek olvasni, mindig is érdekeltek az emberi érzések, a természet, a történelem a gyönyörű természetbe csomagolva. Próbálom megfejteni egy-egy történetben, versben, leírásban, az alkotó mire is gondol, mit érez, mit érzett amikor leírta a gondolatait, történetét. Amennyiben ezt lehet szippantásnak hívni, akkor ez az. Az erőltetett dolgokat nem szeretem, gondolok itt a megfelelési kényszerre. Valahogy szerettem volna mindig eltenni a gondolataim, a kiváltó okokat lejegyezni, megfogalmazni. Okulásként is és hogy megmaradjanak. Inkább magamnak, mint hogy bárki másnak, hiszen nincs jogom senkinek az életébe beleszólnom. Ez nálam tabu. Próbálok így élni. A versírás kezdete? Pár éve történtek az első próbálkozásaim ez ügyben. Sete-suta kis "versikék". Érzelmi hatásokra születnek általában.

Milyen versforma megírása jelenti a legnagyobb kihívást számodra?

Jó dolog ez az internet! Segítségével megismerhettem versírókat, maiakat és olyan régi költőket és írókat, akiket nem ismertem még, határon túliakat is. Nagyon sok ismerősöm lett ezáltal. Amikor posztolni kezdtem a kis tákolmányaim, kaptam visszajelzést ezekről. Verses csoportokba kerültem, boldog voltam hogy van olyan, akiknek tetszenek az írásaim, érzéseim, gondolataim., látnak bennem valamit. Egy kis csoportban vagyok már több éve. Itt nagyon sokat tanultam a társaktól. Kiváló versírók, csodás emberek vannak közöttük. A csoportban hétről-hétre, játékos feladványokra írunk. Itt szinte minden alkalom kihívás, mert számomra eddig ismeretlen versformákban is írunk, próbálunk írni. Közösen, egymást segítve, hibáinkra felhívva a figyelmet. Őszinte, tiszta műhelymunka folyik.

Kik a kedvenc költőid, íróid?

Mindenki, akinél látom hogy mit akar, miről akar írni. Mit akar átadni, miért akarja. Tisztelem a régi nagyokat, tisztelem a maiakat, akik alázattal írnak. Vallom, hogy nem biztos hogy mindenki megérti, mit is akar az az ember, aki valamiért megírta a versét, történetét. Sokan másképp értelmeznek dolgokat, ami nem baj, hisz mint írtam, -és most csak a magam nevében beszélek- magamnak próbálom eltenni az érzéseim. Természetesen boldog vagyok , ha valaki megért és érez.

Milyen elismerések birtokosa vagy?

Mizsei Norbi barátommal, pár éve kiadtunk egy kis verses kötetet, Herczog Gyuláné, Pilla közreműködésével, segítségével. Ezen kívül két antológiában jelentek meg verseim. Ha ez elismerésnek számít, akkor ez az, mert aki megszerkesztette, segített a megjelenésben-jelen esetben Pilla-, látott, lát bennünk valami fantáziát. Ezeken kívül a legfontosabb elismerés nekem, az olvasók visszajelzése, megosztása verseimnek. A Litera-Túra Irodalmi és művészeti Magazin, több éve oszt meg tőlem verseket. Erre is nagyon büszke vagyok és boldoggá tesz.

Mikor kezdted a fotózást? Egész életedben közel álltál a természethez?

Mindig. Vidéki srácként, gyermekkorom, szinte a természetben zajlott. Nagyon szeretem, minden színével, jelen lévő életével, élettelenjével. A régi kis fényképező masinák, még nem adták mindig vissza a természetképek hangulatát. Mostanában, már elérhetőek azok az eszközök, amikkel vissza tudjuk adni egy tárgy, egy virág, egy állat színeit, hangulatát. Telefonnal kezdtem, most van egy picit komolyabb gépem, aminek a megismerését még tanulgatom. Ha tehetem, kint vagyok erdőben, réten, hegyen. Egész évben. Fontos nekem a tisztaság, a természet ezt adja nekem, minden kincsével, varázslatával.

Van-e kedvenc témád?

Felhők, virágok, gombák. Minden akár apró élőlény, színével, tetteivel, vagy azzal csak hogy van, a mi gyönyörűségünkre. Minden tárgy és élőlény ami valamit ad, amit érzek és aminek van mondanivalója.

Egyedül jársz felfedezőutakra vagy melléd szegődik más is? Melyik napszakban szeretsz leginkább kattintgatni?

Általában egyedül. Hajnalban és késő délután, általában jobbak a fények. Viszont én, amikor csak tehetem, úton vagyok.

Verseket írásán és a fényképészeten kívül milyen más érdeklődési köreid vannak?

Szeretem a sportot, a zenét, a művészeteket. Szeretek játszani. Internetes játékokkal (is).

 
Milyen internetes felületeken érhetnek el a művészeted iránt érdeklődők?

Facebook privát oldalam, valamint van egy kis verses oldalam, aminek a neve: Vers nélkül csak koldus vagyok, szintén Facebook.

Milyen dolgok tesznek boldoggá?

A szépség, a nyugalom, a megértés és türelem. A nem elvárás a másiktól. A szabadság, minden téren. Nem várok el senkitől semmit és nem is akarom hogy tőlem elvárjanak.

Mi a legszívmelengetőbb emléked (akár a művészi világból akár a hétköznapiból)?

Sok van. Szeretek találkozni barátokkal. Főleg ha sok-sok ideje nem találkoztunk már. Felhőtlenül beszélgetni, örülni egymásnak. Ezeknek a találkozásoknak a hangulata megfogalmazhatatlan. Nagyon sok barátom van a versek révén. Amikor így összefutunk, gondolhatod milyen emelkedett a hangulat!

Egyszer, pár éve, egy kislányt elütött egy autó. Vékonyka, 12-13 éves lehetett. Elsőként rohantam oda az útra ahol ájultan feküdt.. Látható sérülései nem voltak, hol magához tért, hol elájult. Tanultam a segélynyújtást, azt hogy ilyenkor mit szabad és mit nem tenni. Ezek alapján elláttam őt. Volt egy kritikus pont, amikor a nyelvét lenyelte, de sikerült segítenem. A mentő érkezéséig ott voltam, aztán eljöttem. Pár hét múlva, láttam őt a buszon. Munkából mentem haza és ő is ott utazott a barátaival. Háttal állt, de egyszer csak megfordult és rám nézett. Pár méterre álltunk egymástól. Nem szólt semmit, csak mosolygott rám. Szemei beszéltek, nem kellett a szó. Odajött és adott két puszit. Aztán többé nem láttam. Boldog voltam nagyon.

 

Kik azok a személyek, akikre felnézel a világtörténelemből?

Azokra, akik adtak, adnak.. Adtak, adnak szépséget, tudást és esélyt az életre. Önzetlenül, elvárás nélkül.

Sorolj fel kérlek három olyan pozitív emberi tulajdonságot, amit fontosnak tartasz, hogy mindenki rendelkezzen vele!

Szeretet, önzetlenség, bátorság.




Rezső fényképeiből: 

 

 

 

 

Rezső néhány verse:

Sehol egy lehelet

Szerettem volna inni veled,

egy forró puncsot az utolsó éjjelen...

A tömegben állva, két izzó lehelet,
csimpaszkodott volna, az enyém és a tied.

Nem láttam volna,

csak a szemedben vibráló fényeket!

Nem éreztem volna ízeket,

hisz csókod ereje mindent feledtet!

Szerettem volna átfagyni veled.

Melengetni egymást kabát alatt.

Hidegtől pirosló arcod nyakamhoz húzni,

érezni, ahogy lüktet a szíved.

Elmúlt az utolsó éjjel nélküled.

Az utcák kövén, dermedt szerpentinek.

Nincsenek vibráló fények.

Fázom. Sehol egy lehelet...

Kapaszkodó fosztogató

Hajnalra hűvösebb a ház,

a kályhában pislákol néhány parázs,

és a meleg paplan kapaszkodik,
én nem, de ő még álmodik.

Foghatót keresek, vágyok,

cukortalan kávé mellett állok,

most csak az egyetlen elérhetőm,

a felkelő Nap, derengőn.

Decemberi ébredő fény!

Mely még most is élő, örök remény.

Felpofoz a hideg kábulatból,

fájón üres hangulatból.

Gyújtóst keresek, indulok,

a napsugarakból fosztogatok.

Az egyetlen erőt adó kincsem,

feloldja jeges bilincsem.

/ 2015. December 1./

A földre borulva

A csodát vártam akkor.

Megjelenik és kilép a narancs ködből.

Nem zavart a csípős hideg s hogy csalóka a szél.
Térdig érő harmatban más, mindig más a hajnali világ.

Nem is veszed észre!

Cipőd vízben úszik, szédít a látvány!

Káprázatban, színek közt, zajok döfnek,

örökben gyógyuló sérülést, izzó léleksebeket.

Fogyhatatlan az a vágy!

A szépet akarni, hajtani, keresni!

A megismerhetetlent, egyszer megölelni...

Aztán végleg leborulni, a fénylő tisztaság előtt.

Sodrásban

Sodródom, lélekvesztőm repül a széllel.

Most minden más, most a remény vár.

Megérkezem hozzád, csodás kikötődbe.
Lehorgonyzok álomcomb szigetednél.

Felderítem az összes, az utolsó kincssejtedet.

Végigcsókolom a csábító, puha kéjpihéket.

Egyesével lélegzem a gyöngyöző illatbuborékod.

Édes barlangodhoz jutok, nedveden siklok mélyére.

Kebledbe kapaszkodok, csókot lopok köldöködre.

Hajad zuhatagán evezek, ajkad vonzása sistergő.

Tüzes nyelved az ágy, vágytól izzó fekhelyem lesz.

Forróságban alszom, pihegő izzadságcseppeden.

Egyetlen tánc az élet

Az időd véges, hidd el csak annyira elég,

míg szivárványt látsz az égen, villanásnyi kép.

Tömörödik a rengeteg szín a sok derék,
és mikor megszületsz, útlámpás, ezernyi ég.

Makulátlan esélyek, sorakozó lángok,

olyan aprók és mind annyira sebezhető.

Magányos porszemként, sokszor hiszed és vágyod,

mi megismerhetetlen, az is elérhető.

A gyertyák kihunynak sorban, a filmed pörög,

minden elszalasztott lehetőség ott lángol.

Kezdésnél biztos földedre, feledés görög,

az elmúlás megszabott, az időddel táncol.

Hol alszom majd?

Hangom egyre halkul, rekedtes,

a fáról hulló levél sem veretes,

néha a szél viszi, vele száguld,
ott, ahol az öreg tölgy csókot árult.

A kettétört fa most halkan hörög,

rajta akkor is az élet pörög,

magjából távolabb, nem messzire,

sarja a napot kebelezi be.

Orbánctól szenved külső és belső,

láztól forrong, cseppen a sok felhő,

mire leérnek hideg szilánkok,

bennük vakulnak a büszke virágok.

Szirmok csonkán, fagyosan is szépek,

gyökérben élnek, kezdődnek a létek,

a múlt lehullik, az új utat tör,

létdárdáktól púpos, lüktető a Föld.

Gazdag nem leszek, szegény sem vagyok,

tavasz jön el, zsonganak a napok,

kiolvadok majd sziromból törve,

porszemként alszom el, magyar földben.

Az igazság partjain vetélve

Tegnap megint rám pirítottál.

Tesztelve a nyomorúság.

Utolsó csikked égett bőrömön,
fájt, mert nincs igazság.

Így csak ő tud fájni, ez a mihaszna,
ki oly magabiztos ha ezer száj ordítja,
mind saját kéjében tobzódva,
üvöltve, sikítva, káromolva.

Mégis az az egy, az a pillanatnyi,
az elmében akar hatványozódni,
furakodva tiporja az érveket,
nem ismer bocsájtást, érzelmeket.

Tegnap megint rám pirítottál.
Hibáim vérző tengerek.
Az igazság partjait hiába mossák,
ha neked az egod a fegyvered.

/2016/

Balogh Bea (Heaven)


Fotók: Stábel Rezső saját képei

Vasas Marianna gondolatai, versei

Marianna egy igazán összetett, izgalmas személyiségű, 27. életévében járó költőnő, aki zsenge kora ellenére számos kötettel és elismeréssel büszkélkedhet. Az egri Eszterházy Károly Egyetem kulturális örökség tanulmányok és a Debreceni Egyetem esztétika szakán szerzett diplomákat. Első interjúalanyként ismerkedjünk meg vele.

Debrecenben születtél és élsz jelenleg is, kérlek, pár szót mesélj városodról!

Nem tudnék olyan adatokat mondani, amelyeknek ne tudna bárki utánanézni, a városomhoz fűződő érzéseimről viszont annál inkább mesélnék.

Nem sokat utaztam Egerbe kerülésem előtt, ahol a mesterszakot végeztem, így addig Debrecen volt az „abszolút hely”, viszonyítási alap híján. Azután viszont elkezdett gyötörni a mégiscsak kedves honvágy, az olykor keserédes, olykor felemelő emlékek a legtöbb ott töltött percemet áthatották. Született is pár írás mind az egri, mind a debreceni életérzés mentén haladva. Számomra Debrecen nemcsak a „találkozások városa”, ahogy ismeretes, hanem az egyenes út, a messzeség és az ismeretek városa is. Gyönyörű éveket töltöttem el a páratlan környezetben található Egyetem főépületében, ahol a barátságos légkör megalapozta a tudás áramlását. Bár tervezek a fővárosba költözni több okból kifolyólag, akkor sem fogja ez a pár sor érvényét veszteni, amit abban a fent említett korszakban írtam:

„Végtelent simítok szívem fölé,

a határok múló szeszélyek csak,

vagyok, voltam, s leszek édes rab,

ki szívered rejtekén vált őssé”

Hány éves korod óta művészkedsz?

Alkotni mindig is szerettem, egész kiskorom óta, de írni komolyabb szándékkal emlékeim szerint tizenhét éves korom körül kezdtem el, tehát már tíz éve.

Honnan kaptad ezt az utánozhatatlan szókincset?

Köszönöm a dicséretet, de az utánozhatatlan jelző kissé túlzás. 

Családomnak egyébként nincs költői/írói gyökere, saját magam tapostam ki stílusom ösvényét, és hol kisebb, hol nagyobb bukkanókkal, de mára kialakult egy, a korábbiakhoz képest letisztult hang, ami nem mellőzi azért a jelzőket, az „ornamentikus” részét az írásnak.

Az olvasással kapcsolatban számomra az a legérdekesebb, hogy úgy fejleszti a szókincsem, hogy nem pont azokat a szavakat jegyzem meg, amiket addig ritkán használtam, hanem más korábbi, eltemetett szavak bukkannak újra fel bennem a könyv letétele után. Természetesen eléggé izgága vagyok ahhoz, hogy minden ismeretlen szónak ha nem is, de a legtöbb előfordulónak és engem érdeklőnek utánakeressek.

Egy jó könyv annyira meg tud ihletni, hogy olykor egy-két jó oldal után már dőlnek is a tollamból a betűk.

Nagyon kedvelem az archaizmust, de mára már igyekszem azt megfelelő kontextusba helyezni.

A költészetemre jellemző új szavak alkotása közben nem sokat erőlködöm, és talán csak így, könnyedén, veríték nélkül lehet általánosságban is jó műveket alkotni.

Betűbolond lévén a szavak íze és kicsengése is el tud bűvölni, és a versek írása közben a kifinomultságot, valamint a rejtett összefüggések fürkészését is gyakorolhatom.

Mennyi elektronikus és hány papír alapú kötetedet olvashatják az érdeklődők?

A három, utóbb megjelent könyvem csak papír alapon kapható, az Underground Kiadó, valamint a Colorcom Kiadó gondozásában; az az előttieket a Publionál adtam ki, amik mind elektronikus, mind hagyományos formában elérhetők. Bár pár könyvem „átszervezésre vár”, de összességében eddig tizenkét darab könyvet írtam.

Melyik napszakban jön az ihlet? Jelenleg mi készül?

Bármikor tudok írni, ha nem vagyok extrém módon kimerült, inkább az a kérdés, hogy mikor milyet. A nappali verseim határozottabb hangvételűek, míg az éjjel írottak sokkal sejtelmesebbek, érzelmesebbek. Bár az is igaz, hogy mikor írok, megszűnik az idő érzékelése, így hangulatfüggő az egész. De azért vannak tendenciák.

Jelenleg a tizenharmadik kötetem készül, amiben majd versek és prózák egyaránt helyet kapnak, reményeim szerint idén ki is tudom adni.

Ki a kedvenc költőd és melyik az a vers, amit a legjobban szeretsz?

Rengeteg kortárs és klasszikus költő verse elfér szívemben, így konkrét verset nem tudok kiemelni.

De nagyon szeretem Tóth Árpád, Dsida Jenő, Szabó Lőrinc, Juhász Gyula, Weöres Sándor megérintő, gondolatébresztő líraiságát, a kortársak közül kedvencek pedig igen sokan vannak, felsorolni nehéz, majdhogynem lehetetlenség lenne.

Olyan költők írásaiban szeretek elmerülni elsősorban, ahol a klasszikus értékek nem egyenlők az elavultsággal, az egyediség pedig nem azonos a „túlszabados” megmondással. Fontos, hogy a versnek legyen egy hangulata, ami végig magával ragad, akár egy zene, de a mondanivaló se mosódjon bele ebbe az atmoszférába. Van még egy pár szempontom, de ha valami ténylegesen beszippant, akkor ezek az elvek fellazulhatnak, hiszen a legegyszerűbb szavakkal nagyot mondani, és a legékesebb kifejezésekkel alapvetőt kifejezni éppen úgy lehet értékes. A tálalás és a lényeg egyaránt fontos tényező szerintem. Összességében – szerencsére – nagyon sok kiváló kortárs versíró van, akik közül többen, ha nem is számszerű sikereket értek el, de költeményeik minősége túlszárnyalja sokszor még a klasszikusokét is.

 

 

Melyik zenei irányzat áll a legközelebb hozzád?

Mind a mélyen érintő klasszikus, mind az ezerarcú metál, mind az inspiratív ambient, mind a pörgető elektronikus zene hordoz olyan értékeket, amik hallgatása után rájövök: nem szerencsés egyetlen műfajba tuszkolni magunkat, és hogy jöhet bármi ezeken kívül is, ami elvarázsol, felráz, elemekre bont, majd visszavisz önmagunkhoz.

Milyen hobbijaid vannak?

Az íráson kívül főleg kollázsokat szerkesztek, és szóvicceket is szoktam néhanapján alkotni. 

A tudás hatalom?

A hatalom szó számomra túl negatív színezetű azzal a kinccsel egy lapon említve, amin minden alapszik. A tudás persze lehet hatalom az élet érvényesülő területein, fitogtatása viszont inkább visszatetszőnek tűnik számomra.

A tudás az én olvasatomban nem elsősorban hatalom, inkább öröm, külső és belső felfedezés, önismeret, játék, ugyanakkor komolyság, és nem feltétlen csak oka – testvére is minden kreatív megnyilvánulásnak és éltető továbbszövésnek. 

Mi az életfilozófiád?

Ha helyrebillen valóságod, álmaid is szebbnek látod. De a „valóság” és az „álom” szó tetszőlegesen kicserélhető bármely, semleges végletpárra. 

Mire vagy legbüszkébb azok közül a dolgok közül, amit eddig elértél?

Nemrég értesültem róla, hogy az egyik versemhez a Költészet Napja alkalmából egy budapesti általános iskolában illusztrációt készítettek, ott látni a nevem a kiválasztott klasszikusok között… nem mindennapi élmény volt.

Van olyan emberi tulajdonság, ami taszít? Mi az?

A legtaszítóbb számomra, ha valaki nagyon magas lóról beszél/viselkedik, és megalázó modorában elfelejti: nem az a gyenge, akit el lehet taposni, hanem aki befolyásolható a rosszra, és ezáltal mindenkit eltapos.

20 év múlva hogyan képzeled el az életedet?

Kedvesemmel, ikergyermekeinkkel, egy macskával, kutyával és vadászgörénnyel élek egy különlegesen berendezett házikóban, álmaim állásában bontakozok ki, és írok addigra minimum öt regényt is; mellettem értő-építő, szakmai vagy érző szemmel tekintő olvasók, hátam mögött még további vagy ezer vers. 


Marianna néhány verse:

Pillanat

 

Szemgödrömbe csapott tekinteted villáma,

hogy a dörgésbe tűnő, egyedüli alak

a Maradó egyetlen fényszavát kivárja:

az Örök Mi nyelvére fordító pillanat.

Kezek kezdetén

A kézzelfogható nem tölti be
a két kéz között rejlő ürességet.
A Távolság bong és kong, majd rajong
a testért, ami „ó, mily volt, s de szép lett!”

Üveges formák a kirakatban
elbájolják a külcsínre kacsintókat.
A Távolság reng és zeng, majd dereng
tisztánlátásából a harmatos holnap.

Reggelé az arany zajongás,
éjjelé a hallgatás ezüstje,
a Távolság hang és pang, majd rang
annak, ki gyáva, hogy színét elűzze;

túltestek és túlelemzők ketrecétől
messze felsejlik a kezdethalk jóság.
...át korokon, sorsokon fogom kezed, míg
engedi a véghetetlen valóság.

Kezdeten innen és túl

Kezdetben tűnt nehéznek csak a kezdet.

Indulás ketrecéből majd az élménymadarak

a pezsgő oldódás felé reptettek,

tengerteremtő magaslatok fátylai alatt –

bevarrt szemű felhők szívével láttam,

– a vakság bölccsé finomult csápjaival –

tettem a dolgom, miként azt vállaltam,

a halandó így él rendek szerint, így hal;

e folytonosságot megtörték grádicsok,

egyenetlen felszínükbe botlott a fojtó illem,

aztán egyszer az égpára látásig bomlott,

és eleredtem úgy, hogy nem láthatta senki sem.

Vannak megrekedt, láthatatlan, elemi záporok,

vannak mindent elárasztó semmiség-ködök.

Távolságuk sírjában a ritka középút forog,

kendőzetlen kékség és sűrű avar között.

De ha az út a körökből kifelé szabadul,

a kezdetnehéz illeszkedés is ünnepi látomás.

Nem lesz unt az állandó; hangulat, ha száll, ha hull,

de mindig áramlik: mert mindig lesz egy új végállomás.

A Jövő levele a Jelenhez

Meglátod, majd elered,

sugárzsábás arcodra hull eső.

Meglátod, majd szeretlek,

ha létpókom már csak emléket sző.

Meglátod, s lásd is – lesznek még itt

lemondásból nyíló igenek,

meglátod, az élet végeit

átírják még légző idegek.

Meglátod, húzhatsz, húzol még

rossz sorstételt kosaramból,

meglátod, eltűnik majd a fék,

s lesz még érzéskarambol.

Meglátod, lesz még veszély

a mindent elsöprő csókdacokból.

Meglátod, kérlek, ne félj!

Az álomnyársaló, szebb valótól.

Meglátod, majd ősfekete lesz

minden egy holt, naptalan napon,

meglátod, amikor már nem remegsz

gyermekeidért, s lesz csak nyugalom.

Meglátod, a sokadik első hajnal

selymesebben borzongat, mint bármely.

Ne láss engem, fordulok sziklás arccal

a tenger felé, de csak hogy átszelj...

Balogh Bea (Heaven)


Fotók: Vasas Marianna saját képei