Halász István /Steph McCrieff/ különleges birodalma

Mindig közel álltak hozzám a régmúltat megidéző művek, bármilyen művészeti ágról legyen szó. Halász István nem mindennapi, témáiban korokon át szárnyaló lélekversei által elfeledett világok nyílnak meg az olvasók előtt.

20 éves korod óta írsz verseket. Milyen impulzusnak köszönhetően születtek meg első alkotásaid?
 

Annyiban pontosítanék, hogy valóban 20 évesen írtam első versemet, melyet a legtisztább impulzus, a szerelem ihletett. Majd közel negyed századnyi, vajúdó „csend” következett és csak 4 évvel ezelőtt vettem újra tollat a kezembe. Úgy gondolom, anno még nem voltam eléggé érett a poézis útjára lépni, hiányzott belőlem az elhivatottság, ami – bizonyos értelemben – a fanatizmussal rokon és minden alkotó ember sajátja.

Az a fajta művész vagy, akit ha megszáll az ihlet ontja magából a csodákat vagy hosszabb idő szükséges egy-egy írás megszületéséhez?
 

Az ihlet által kiváltott belső kényszer változó intenzitású. Az érzelmi versek könnyebben születnek, ám az elmélkedő hangulatú írásokhoz több idő és elmélyülés kell.

Műveid nagy részét áthatja egyfajta misztikus, más korokba visszahúzó légkör. Ezek szerint hiszel az újjászületésben?
 

Szilárd meggyőződésem, hogy az újjászületés nem csupán a - szkeptikusok által -
hóbortos bolondnak titulált emberek „szent grál”-ja. Számos déja vu jellegű élményem van, ami alátámasztja ezen hitemet.

Véleményed szerint a jelenkor emberének vagy a letűnt idők emberének volt könnyebb az élete?


Minden kornak vannak jellemző sajátosságai, nehézségei, melyekkel meg kell birkózni. Ilyen vonatkozásban úgy vélem, nincs különbség a régi korok és a jelen közt.

Melyik a fontosabb számodra a kortárs irodalmi közeg, vagy a „hétköznapi” ember, a laikus olvasó visszajelzése, megerősítése?
 

Nem rangsorolnék e tekintetben. Mindkettő egyformán fontos. A kortárs irodalmi közeg visszajelzései segítenek a fejlődésben, de verseimet a hétköznapi embereknek írom. Nem hajszolok kérész életű dicsfényt, sőt, néha konokul szembe megyek a szakmai berkekben elfogadott irányvonallal. A költészethez alázat kell, ám legalább annyira igényeli az esetenkénti elhajlást, mint a szabályok mentén haladó verselést.

Győrben élsz. Milyen a kulturális élet lakhelyeden? Kaptál-e már meghívást városi eseményre?
 

Győrben születtem, de nem ott, hanem egy kis településen, Tápszentmiklóson élek. Elfoglaltságaim viszont napi szinten a városhoz kötnek. Győr kulturális életét egyfajta klikkesedés jellemzi és őskövületek irányítják. Aki nem tud bejutni valamelyikük holdudvarába, névtelen marad. Ennek ellensúlyozására hoztunk létre néhány amatőr tollforgató barátommal egy irodalmi klubot, melynek elsődleges célja, hogy színesebbé tegyük a palettát.
Első nyilvános bemutatkozásunk tavaly ősszel volt a Győri Könyvszalon égisze alatt és tervezünk további „fellépéseket” is.

Mi a legszebb dolog amit a művészetnek köszönhetsz?
 

Az önmegismerés, mely a korlátaim folyamatos feszegetése és az írás révén valósul meg.

Milyen internetes elérhetőségeken találhatnak rád a költészeted iránt érdeklődők?
 

Jelenleg csak a facebook közösségi profilomon publikálok, de szerkesztés alatt áll egy saját weboldal is.

Kik a kedvenc íróid, költőid? Melyik a kedvenc versed, regényed?

A romantika emlőin nevelkedtem és kozmopolita vagyok. Kedvenceim sorában a magyar és külföldi írók, költők egyaránt megtalálhatók. Mindegyikük más és más okból kedves a szívemnek. Prózában talán Thomas Mann Tonio Kröger-je, versben pedig Ady Endrétől az Elbocsájtó szép üzenet.

Tervezel-e köteteket kiadatni/kiadni egyszer?

Minden tollforgatóban idővel megfogalmazódik az ilyen irányú igény és természetesen én sem vagyok kivétel. A magánkiadás sajnos elég költséges, mecénást találni pedig nehéz a mai világban, de nem adom fel.

Az irodalmon kívül milyen más érdeklődési köreid vannak?

Világéletemben humán beállítottságú ember voltam. Az irodalom mellett nagy vesszőparipám a történelem, ezen belül is a magyarság őstörténete, valamint az Árpád-ház uralkodóinak kora.

Ha jönne egy jótündér és teljesítené három kívánságod, mik lennének azok?

Legalább annyira realista a gondolkodásmódom, mint amennyire jellemző rám az álmodozás. Nehéz volna a bakancslistámat három kérésre redukálnom, ezért inkább magam törekszem arra, hogy a vágyaimat megvalósítsam.

István néhány verse: 

Téli szonett



Csak ha egyetlenszer érinthetnélek,

s nem lenne e győzhetetlen távol,

tán szíveden is lobbant'na lángot

a tűz, mi engem bús-emésztőn éget.



Vélheted akár, mintha el se hinnéd:

könnyű a szó, mint hullámzó tenger.

Utamra sorsom szándékkal rendelt

és tudd, álmom erősebb bármi hitnél.



Kristályos forrás, morajló áradat -

nem sziréneknek bódító vágydala,

s nem porló homok, mit sodor a szél.



Nem felelsz. Vad, sötét Tél moraja kél

és rettent börtöne dermesztő jégnek.

Óh, mily nehéz így szeretnem Téged!

(2016. január 2.)





Törjön hát…



Őrizzelek még, vagy engedjelek,

kevésbé miképp senyved a lélek?

Döntenem kell, akármint is félem

a vihart, s moraján megremegek.



Haragost közeleg szilaj szélvész;

vágy szőtte álmok búcsút intenek

és bármi' fájó, csodák nincsenek,

nem marad más: hamu és sötétség.



Gyilkos fájdalom, ezernyi kérdés,

pusztulni ítélt, sorvadó remény -

a végzet törhetetlen, s oly kemény,

a múlásban nincsen semmi szépség.



Hamván halódón csillan a parázs

és látod, elfogytak mind a lépcsők;

kimondani nem könnyű a végsőt:

de törjön az a "százszor-tört varázs."



Ahogy magnóliák szirma lebben,

s édes illattal utólszor’ bágyaszt,

nézve a fényben mint úszik lágyan;

sóváran és mégis szelíd csendben.



Mikor az út tovább már nem vezet,

a dac, büszkeség, a konok bírvágy,

mindahány esendő, s fölös hívság,

elbocsát’ni így kell. Csak így lehet.



(2016. január 10.)



(Idézett rész Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet)





Ab initio...



(„Átkozott legyen a föld te miattad...”

Mózes 1. könyve 3.17)



Mondád Uram. Valóban így leszen,

mert átok-vert világ, miben élünk;

gyarló, vak tobzódás puszta létünk,

s mélyül a magunk ásta sír-verem.



Épp csak szemfedőnk hiányzik róla,

s ha majd mind kimúlunk e világból,

hantunkra keggyel nem tesz virágot

senki, nem hangzik kesergő szólam.



 Csillagzatunk nem ível újra fenn

- intés, s próféciák hulltak sárba,

megbomlott erőnk az igazságban,

időnk betelt, s káoszba fúl a rend.



Mert ordassá lőn emberben ember

- ki mint dúvad, másik vérét issza -

és az néhány jámbor, ki még tiszta,

s nem fertőzte kór, szólani nem mer.



Mártír lenni nem szándékoz' vétlen,

ám ha mégis kell, vérgőzt és tébolyt

gyűrve, létének - legyen az mégoly

dicstelen tett - önkézzel vet véget.



(2016. január 16.)





Tristesse



(mert újra November...)


Épp úgy, mint mikor először jöttél,

opál köd leng novemberi fényben.

Hajam lásd, csillámló ezüstté lett,

jeltelen nem múlhat huszonöt Tél.



Rőt lomb szőnyege ropog alattam,

ágyat vet a hosszú, dermedt éjnek,

mégis (ahogy régtől minden évben)

felcsendül egy ábrándos Tavaszdal.



Mely Ősz végén ébredt váratlanul

 - az a furcsa, vágybontó kikelet -

visszatér, s még reménnyel hiteget.

(Ó, örök gyermek, hát sose tanulsz?)



Messze szökkent illatod kámforán

bódulva gyémántot hint az emlék:

mintha megint ifjú magam lennék,

ki híven elhitt százszor száz csodát.



Sajgó kín, s gyönyör, oly éteri kép

arcod - de káprázat, látomás csak -

magány szaggatta szívem oly árva,

mint fagy szirtjén jajgó' északi szél.



Dúdolok könnyes, halk szimfóniát,

halandó nem hallott szebbet soha.

Kecsesen, álomként lebegsz tova,

s szemembe ég füst-arany glóriád.



(2016. november 1.)





Parainaesis



Olybá tekintsd a múlandó időt,

az kútfője mind a bölcsességnek,

mint gyökér, miből a hajtás kinő,

s szikár törzzsé növesztik az évek.



A tudás erő, s egyben hatalom:

az elme tűzben kovácsolt vértje.

Rúnák őrzik vésett kőfalakon -

vigyázd hát Te is hittel, s eréllyel.



Illó füst lészen kimondott szavad,

míg vonyítasz a farkascsordával.

Ám mit szólasz, az időtlen marad,

hogyha benned van tiszta forrása.



Hidd meg: botor, ki fecseg untalan,

közhelyből épít silány templomot,

hisz mindeneknek ára, súlya van,

a kérész dicsfény majdan ellobog.



S mely vak önteltség, nihillé apad.

Örök érvényt belbecs ád eszmének.

Emberként, alázattal élj – Magad,

s lelked ne marék ezüsttel mérjed.



(2017. október 3.)
 

Balogh Bea (Heaven)


Fotók: Halász István képei (1. Anno 2013, 2. Könyvszalon 2016.11.19.)

Pintér Janka nyüzsgő napjai, gondolatai és tervei

Jankával három éve találkoztam Budapesten, egy a Spinoza Színházban megrendezett irodalmi felolvasó délután keretein belül. Igazán sokoldalú, őszinte, nyitott gondolkodású és céltudatos fiatal hölgyet ismerhetünk meg személyében.

Híres szülők gyermekeként nőttél fel. Hogy emlékszel vissza a gyermekkorodra?

Imádtam a gyerekkorom. Az egészet a színházba, koncertekre, és hotelekbe járás határozta meg. Az utóbbi azért, mert anyukám – Janza Kata – mindig magával vitt a vidéki fellépéseire, ami után egy nyugis hotelben töltöttük az éjszakát, és általában ott is maradtunk pár napot pihenni, wellnessezni. Anyukám, révén, hogy mindig is tele volt munkával, próbálta összekötni azt pihenéssel, és családi programot csinált belőle. Végtére is a színészet tökéletes szakma erre a célra, és én mindig igyekeztem kihasználni az adott lehetőségeket. Ebből ered, hogy máig is kívülről tudom az összes musical darab szövegét. Imádtam színházba járni.
Apukám inkább a sportos oldalát képviselte az életemnek. Négy éves voltam, amikor először lóra ültetett. Azóta is eljárok vele lovagolni, az egésznek a hangulatát megszerettette velem.
Híres szülők gyermekeként más volt felnőni, mint a többi gyereknek. Mindig úgy éreztem, hogy több szeretetet kapok, és nem feltétlen miattam, hanem mert ismerték anyáékat. Nem hívnám megkülönböztetésnek, inkább csak úgy mondanám, hogy mindig más polcra helyeztek az emberek, mint a többi gyereket körülöttem. Sokat jártak anyáék egyébként énekelni az óvodába. Ezeknél az alkalmaknál is furcsa volt, hogy nem úgy ültem ott, mint közönség, hanem mint az ő gyerekük. Egy bennfentes. Viszont ezek a megkülönböztetések sosem okoztak hátrányt az életemben. Sőt, szerintem ritka, hogy valakinek ilyen színes gyermekkora legyen.
Furcsa, de mindig jobban szerettem otthon lenni, mint például egy iskolai kiránduláson. Lehet, hogy el voltam kényeztetve, de hogy itthon mindig jókedv volt és nevetés, az biztos.

Éreztél valaha nyomást magadon, és azt, hogy tőled többet várnak az élet különböző területein, mint egy „átlagembertől”?

Nem emlékszem ilyenre. Lehet, hogy volt, de akkor én azt nem éreztem. Sem a tanáraimtól, se az iskolai színjátszón, senki nem tett rám nyomást azért, mert híresek a szüleim. Szerintem nem tekintettek rám máshogy, mint egy „átlagemberre”. Hiszen a színészek is ugyanolyanok, mint a többi dolgozó ember körülöttük. Más az életritmusuk, kicsit őrültebbek, más hajtja őket, mások a céljaik, de emberek. Ők ezt csinálják, mások azt. És senki nem várta el tőlem, hogy én azt csináljam, amit ők, vagy bármi hasonlót. Még a különböző TV műsorokban is magamat adhattam. Legalábbis, én nem szeretem megjátszani magam. Igyekszem mindenhol a saját személyiségemet és gondolataimat képviselni.

Gyermekkorodban milyen pályát képzeltél el magadnak?

Színészi, újságírói, riporteri szakmákban gondolkodtam. A színészet nyilván nagyon közel állt hozzám, és mivel sokat jártam színházba, többször is elképzeltem, milyen lenne ott állni a színpadon. Aztán az is kiderült, hogy lenne hozzá tehetségem, hiszen már hetedik osztályban kiválasztottak a Holdbéli csónakos főszerepére a gimnáziumi iskola színjátszója keretein belül. Élveztem csinálni, de ahogy nőttem fel, rájöttem, hogy nem biztos, hogy ez a megfelelő szakma számomra. Az ember, amíg elér a színpadig, nagyon sok megpróbáltatáson megy keresztül, és lehet, hogy azt az én lelkem nem bírná. Vagy nem is tudom, nem szeretem, ha megaláznak, vagy ha nem azt kapom, amit megérdemelnék, pedig ebben a szakmába ez sajnos elég gyakori. Elképzeltem, ahogy bizonytalanságban élek le éveket, mert mondjuk, nem kapok szerepeket. Anyának könnyű dolga volt, hiszen ritka az olyan hang és tehetség, mint amivel ő bír. Nem csoda, hogy még máig is övé az összes főszerep. Rám viszont már nem biztos, hogy ez várna.
Az újságírás és a műsorvezetés szintén nagyon közel áll hozzám. Már gyerekkoromban is nagyon szerettem írni, az általános iskolai tanárom mindig kiemelte a fogalmazásaimat, amiket fel kellett olvasnom. Nagyon gazdag szókinccsel rendelkeztem, hiszen a bébiszitterem már óvodás koromban megtanított olvasni, és mire elértem az általános iskola első osztályáig, számtalan könyv és tudás a birtokomban volt.
A kommunikáció, az emberekkel való kapcsolattartás és beszélgetés szintén egy általam kedvelt terület.
Egy biztos, sosem tudtam egy irodában, papírtömegek fölött görnyedve elképzelni magam. (Más kérdés, hogy az óta felnőttem, és sok minden megváltozott körülöttem. Például rájöttem, hogy irodában is lehet izgalmas dolgokat csinálni. Vagy mondjuk a bíróságon. Innen jött a jog, ami az utóbbi években rettenetesen elkezdett érdekelni.)

Idén kezdted el jogi tanulmányaidat. Pontosan mi leszel, ha lediplomázol?

Inkább jogász, mint ügyvéd. De egyelőre nincs egy konkrét irányvonal, amit követnék. A jognak nagyon sok területe van. Az egyetemi tanulmányaim alatt ezeket egyre jobban meg fogom ismerni, és idővel majd úgyis eldől, melyik érdekel igazán, melyik az, amivel foglalkozni szeretnék. 

Édesapád, Pintér Tibor Magyarországon egyedülálló színház, a Nemzeti Lovas Színház igazgatója. Mit jelentett számodra a Honfoglalás című rockoperában szerepelni? Terveztek-e további közös produkciókat? 

Apukám társulatát már kicsi korom óta ismerem. Mindig is olyanok voltak nekem, és apának is, mint egy második család. Apa mindig viccelődött, hogy majd egyszer berak engem egy darabba, de sosem vettem komolyan. Az egy nagyon vicces történet, hogy kerültem végül a színpadra.
A barátnőmmel, Adéllal, a nagymamámnál voltunk Szigetszentmiklóson. Anyukám néha levitt minket, ilyenkor ott is aludtunk, és másnap mentünk csak haza. Azon az estén mamám kitalálta, hogy csináljunk neki egy „előadást”, amiben táncolunk, énekelünk, verset mondunk, stb. Apukám is átjött, hozott sört meg popcorn-t, leültek nagymamámmal a kanapéra, mi meg csináltuk a „műsort”. Persze senki nem vette komolyan, hiszen ez csak egy játék volt. Apukám az egyik tánc után egyszer csak felpattant, felkapta a telefonját, és felhívta a színház koreográfusát, hogy rakjon be minket a Honfoglalás című rockoperába, mint táncosok. Hát így történt. Adéllal aztán lelkesen jártunk a próbákra, bár már akkor is gondot jelentettek a hosszú szigetszentmiklósi próbafolyamatok az iskolai tanulmányok mellett. Ellenben egy új világ nyílt meg előttünk, és rettenetesen élveztük az előadásokat. Ez egy rendkívül meghatározó időszak volt az életünkben. Egy ilyen színházi közeg teljesen új kapukat nyit meg az ember előtt, és, hozzátenném, magában az emberben is. Én még szerepeltem pár előadásban, például a Mátyás az igazságos, - vagy a Trója című rockoperában. Mégis talán a Honfoglalás áll hozzám legközelebb, hiszen az volt az első darab, amiben játszhattam, és amit még különlegesebbé tett az, hogy apukám, anyukám, a féltestvérem, Máté, és a legjobb barátnőm is egy színpadon állt velem. Olyan volt, mint egy családi darab.
Az érettségi, és az egyetemi tanulmányaim miatt sajnos nincsen időm arra, hogy további produkciókban szerepeljek. Apával és a társulattal is rendkívül keveset találkozom, és az új emberekkel sem vagyok olyan jóban, mint a régi csapattal. De apával tervezzük, hogy egyszer lóháton eléneklünk egy duettet az egyik gálájukon a lovas színházban. Annak nagy varázsa lenne.

Milyen szerepeket játszanál még el szívesen?

Nagy szerepekről én csak ábrándozni tudok. Sisi szerepe számomra a legvonzóbb, leginkább azért, mert édesanyám az Elisabeth című musicalben kapta meg az első főszerepét. Sisi egy álomszerep, sokszor ábrándozom arról, hogy én alakítom. Néha az álmomban Elisabethként állok egy színpadon, és anya tapsol. De szívesen eljátszanám Carment a Fame című musicalből, vagy mondjuk a lányt a Dzsungel könyvéből. Ezek a szerepek nagyon sok munkát és energiát igényelnek, nem beszélve arról, hogy ha ilyen komolyan gondolkodnék a színészetben, járnék énektanárhoz, és színi kurzusokra. De most más élvez prioritást az éltemben. 

A tánc, az éneklés vagy a színészet áll közelebb hozzád?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. A tánc és a színészet egyaránt nagyon közel áll a szívemhez. De ha választanom kellene, talán mégis a tánc mellett döntenék, hiszen azt már tizenkét éve csinálom. Hét éves voltam, amikor elkezdtem balettozni, később pedig átkerültem a Cassandra Táncművészeti és Sportegyesülethez, ahol modern, és kortárs táncokat tanulok. Nagyon szeretem az itteni csapatot. Komoly eredményeket is értünk már el, egyik évben részt vettünk a Horvátországban megrendezett Tánc Világbajnokságon (Global Dance Competition), amin második helyezést értünk el. Rendkívül büszke voltam magunkra! Nagyon sokat köszönhetek a tánctanáromnak, Szili Verának. 

Édesanyád Janza Kata színművésznő. Szoktak hozzá hasonlítani?

Leginkább azért, mert külsőleg és belsőleg is nagyon hasonlítunk. Sokan anya kollégái közül, amikor szembemegyek velük az utcán, hüledezve állítanak meg, hogy „Jézusom, azt hittem a Kiskati jön velem szembe!” Egyébként sok bennünk a közös, több mindent ugyanúgy csinálunk, és hasonlóan látjuk a dolgokat. Legutóbb a csillaghegyi közösségi házban szavaltam Andrics Alpár költő verseit egy Irodalmi Csillagdélután alkalmából. A rendezvény végén pár idősebb hölgy odalépett hozzám gratulálni. Páran megemlítették anyukámat, és mondták, hogy ők már korábban is tudták, hogy én a lánya vagyok. Az egyikük erre azt mondta, ő csak hallotta a nevem, de nem is gondolta volna, hogy a Janza Kata lánya vagyok. Akkor döbbent rá, amikor szavalni kezdtem.

Van-e példaképed a nemzetközi színházi - és filmes világból?

Van egy nagyon tehetséges, fiatal színész, név szerint Vecsei H. Miklós, akire nagyon felnézek. A színművészetin végzett, jelenleg a Vígszínház tagja. Számos darabban játszott már, több szövegkönyvet írt, mindemellett esteket csinál és tizennyolc évesen már két verseskötete is ki lett adva. Példaképnek is nevezhetném, de inkább azt mondanám, hogy óriási rajongója vagyok.
Egyébként anyukám a példaképem. 

Ki az a személy akinek a véleményére minden körülmények között adsz?

Anyukám, egyértelműen. Úgy fordulok hozzá, mint a legeslegjobb barátnőmhöz. Minden témáról tudok vele beszélgetni, és kölcsönösen adunk tanácsokat egymásnak. Jobban ismerjük egymást, mint magunkat, így ez megkönnyíti a dolgokat, mert látjuk egymás hibáit is, valamint tudjuk, hogy mi lenne jobb a másiknak. Minden apróságot megkérdezek tőle, amivel kapcsolatban nem tudok dönteni (pl. hogy melyik pólót vegyem fel, milyen színű legyen a körmöm, stb.). Múltkor felhívtam, hova menjek bulizni. Egyből tudta, hol érezném magam jobban. A komolyabb témákkal sincsenek szerencsére problémáink. Sajnálom azokat a barátnőimet, akik nem tudnak szexuális, párkapcsolati, vagy hasonló kaliberű témákról beszélgetni a szüleikkel.

Milyen történés késztetett arra, hogy papírra vesd az első versed? Milyen műfajú műveket írsz?

Szerintem az első versemet karácsonyra írtam nyolc évesen. Onnantól kezdve bevett szokásommá vált, hogy minden ünnepségre, szülinapra, névnapra, anyák napjára verset írok a szeretteimnek.
Fogalmam sincs, mi késztetett arra, hogy komolyabb témáról írjak. Egyszer csak fogtam egy tollat meg egy papírt, és írtam valamit. Öt perc múlva kész lett a vers. Az eredményt senki nem hitte el a családban. Ezekből a lírai versekből nagyon keveset írtam. Nem tudom, mi kell hozzá, de az biztos, hogy valami eufórikus hangulatról van szó. 

Mi a legemlékezetesebb élményed?

Rendkívül eseménydús életem van, úgyhogy erre nagyon nehéz válaszolni. Két éve anyukámmal elutaztunk Berlinbe. Az Operettszínház ott turnézott éppen a Szépség és a Szörnyeteg című musicallel, és elhívtak minket nézőnek. Anyával öt napon keresztül várost néztünk, vásároltunk, színházba jártunk és múzeumokat látogattunk. Azóta is nagyon jó érzéssel tölt el, amikor ez a pár nap eszembe jut. Egy hete derült ki, hogy idén karácsonykor Münchenbe megyünk. Már alig várom. 

Meglátásod szerint mik a legfontosabb dolgok az életben?

Elsősorban az, hogy pozitívan álljunk hozzá mindenhez. Mindennek a jó oldalát kell nézni, így könnyebben el lehet kerülni a csalódásokat, hiszen az életünk nem mindig úgy alakul, ahogy eltervezzük.
Ami számomra még rendkívül fontos, hogy szeressük egymást. Nagyon sok ember van körülöttünk, akikkel különböző szituációkban ismerkedünk meg, és sokszor már kezdettől fogva eldöntjük, hogy kit szeretünk, és kit nem. Szerintem ez egy nagyon rossz hozzáállás. Szeretem minél jobban megismerni az embereket, és ha esetleg valaki bántana engem, akkor sem fordítok neki elsőre hátat, hanem inkább próbálom megérteni, miért tette, mi az, ami bántja őt, és hogyan tudnék rajta segíteni. Mind emberek vagyunk, csak különbözőek. Pont ez az érdekes bennünk, az életünket is különbözőképpen építjük fel. De ha nem szeretetben, megértésben és harmóniában élünk, akkor csak megnehezítjük a dolgokat.

Melyik országban tudnád elképzelni az életed és miért rá esett a választásod?

Németországban. Talán a berlini utazás miatt. Szeretem a nyüzsgő életet, az aktívságot, a gyorsaságot, a sok embert, a hatalmas modern épületeket. Bár az első nyelvem az angol, a második olasz, németül pedig egy szót sem tudok a bemutatkozáson kívül, valahogy mégis ahhoz húz a szívem.
Egyébként nem vagyok egy válogatós ember, sőt, imádom, ha bele kell helyezkednem egy számomra idegen helyzetbe. Szeretem a különböző helyeket, mert mindegyikben mást találok szépnek és izgalmasnak. Tulajdonképpen bárhol elélnék. Nagyon alkalmazkodó ember vagyok, és imádok utazni.

Mi volt a legmeghökkentőbb kérdés, amit feltettek neked? 

Nem emlékszem ilyenre. Páran nem értik miért csinálok néha furcsa dolgokat, és rákérdeznek, hogy ezt most miért kellett, vagy honnan jött ez nekem, miért vagyok ilyen furcsa, stb. Ezekre nem nagyon tudok válaszolni, én egy ilyen ember vagyok, egy kicsit szórakozott, nem bírok sokáig komoly maradni, különben elkezdem unni magam. Akik ismernek, már tudják, hogy mit miért csinálok, és igyekszem olyan emberekkel körülvenni magam, akik partnerek ebben. Egyébként nagyon fel tudok nézni arra, aki keveset bolondozik, és mindig komoly. Az én családomban ez nagyon ritka. Állandóan szórakoztatjuk egymást. Nálunk a nevetés és a bolondság áll a középpontban.

Szerinted mennyire fontos a külső az életben való boldoguláshoz?

Ez olyan, mint amikor ugyanezt a kérdést felteszik, csak a pénz a kérdés, és egyedül én gondolom azt, hogy fontos. A külső is ugyanúgy számít szerintem. A szépség, a megfelelő kinézet is egy erény. Ugyanúgy, mint az intelligencia, a tehetség, a rátermettség. Sosem gondoltam úgy, hogy a külső fontosabb a belsőnél, sőt, szerintem, aki szép belsővel rendelkezik, kívül is megszépül. Sajnos a mai világban nagyon sok olyan példát tudunk mondani, ami előtérbe helyezi a kinézetet. Nemrég mesélte egy barátnőm, aki most kezdett el dolgozni hostessként a Zeneakadémián, hogy különösen figyelnek arra, hogy szép és gondozott lányokat vegyenek fel. Ha nem vagy elég csinos, sajnos csúnyán viselkednek veled, és rosszabb helyre állítanak be. 

Mi az amit a saját károdon tanultál meg?

Két dolog. Az egyik: nem szabad rágörcsölni a dolgokra. Nem olyan rég egy hétig kórházban feküdtem reflux miatt. Már majdnem gyomorfekélyem is lett, annyira stresszes voltam. Azóta lazán veszek mindent, megtanultam bízni magamban és a képességeimben. Már az érettségi időszakban is sokkal nyugodtabb voltam. Mindenki belém traktálta, hogy ettől függ az életem. Nyilván az ember igyekszik maximumot nyújtani az élet minden területén, de úgyis minden úgy fog történni, ahogy azt az ember képességei szerint alakítja.
A másik az, hogy meg kell tanulni megszabni a határokat. Én egy olyan ember vagyok, aki nagyon nehezen tud nemet mondani. Mindenbe beleugrom, amit felajánlanak, és nem foglalkozom azzal, hogy ezzel félbeszakítok, vagy hátrahagyok sokkal fontosabb dolgokat. Egy nagyon egyszerű példa a bulizás, tanulás helyett. Most, hogy elkezdtem az egyetemet, rájöttem, hogy nagyon sokat számít, ha hétköznap elmegyek bulizni. Megszakítja az egész hetemet, felborítja a bioritmusom, ami azt eredményezi, hogy fáradt leszek, és nem marad energiám sem a tanulásra, sem magamra, sem a körülöttem élő fontosabb emberekre, mint például a családom. Persze ezt eddig sokat hallgattam a nagyszüleimtől, csak sosem hittem nekik. Vagy csak nem akartam. Egyszer aztán összesűrűsödött minden, tanulnom kellett volna, de fáradt voltam, anyával összevesztem, az itthoni munkában sem tudtam segíteni, stb. Felállítottam egy fontossági sorrendet, kicsit szándékosan behatároltam az életemet. Megtanultam nemet mondani, és most sokkal jobban érzem magam.

Mik a távlati terveid?

A diplomán kívül nincsenek konkrét terveim. Az egyetemen tanulok ezerrel, aztán majd valamikor eldől, mivel szeretnék foglalkozni, amire majd több energiát szánok. Mindig elképzelem, hogy csinos blúzban sétálok egy gyönyörű irodában, és úgy mutatkozom be az ügyfeleknek, hogy „Dr. Pintér Janka”.

Balogh Bea (Heaven)

Fotók: Pintér Janka tulajdonában lévő, saját képek

               

Stábel Rezső költészete és fényképészete

Rezső Budapesten született, életében jelenleg Mosonmagyaróvár és Bécs városa játssza a meghatározó szerepet. Szerénysége, szépségszeretete és művészi alázata költeményeit és fotóit egyaránt áthatják.

Hány éve szippantott magába az irodalomi közeg? Hogy jött a késztetés, hogy lejegyezd első versed?

Nagyon köszönöm a felkeresésed és hogy írsz rólam. Megtisztelő a figyelmed. Az irodalmat, mindig is szerettem, ezen belül, szinte mindent. Szeretek olvasni, mindig is érdekeltek az emberi érzések, a természet, a történelem a gyönyörű természetbe csomagolva. Próbálom megfejteni egy-egy történetben, versben, leírásban, az alkotó mire is gondol, mit érez, mit érzett amikor leírta a gondolatait, történetét. Amennyiben ezt lehet szippantásnak hívni, akkor ez az. Az erőltetett dolgokat nem szeretem, gondolok itt a megfelelési kényszerre. Valahogy szerettem volna mindig eltenni a gondolataim, a kiváltó okokat lejegyezni, megfogalmazni. Okulásként is és hogy megmaradjanak. Inkább magamnak, mint hogy bárki másnak, hiszen nincs jogom senkinek az életébe beleszólnom. Ez nálam tabu. Próbálok így élni. A versírás kezdete? Pár éve történtek az első próbálkozásaim ez ügyben. Sete-suta kis "versikék". Érzelmi hatásokra születnek általában.

Milyen versforma megírása jelenti a legnagyobb kihívást számodra?

Jó dolog ez az internet! Segítségével megismerhettem versírókat, maiakat és olyan régi költőket és írókat, akiket nem ismertem még, határon túliakat is. Nagyon sok ismerősöm lett ezáltal. Amikor posztolni kezdtem a kis tákolmányaim, kaptam visszajelzést ezekről. Verses csoportokba kerültem, boldog voltam hogy van olyan, akiknek tetszenek az írásaim, érzéseim, gondolataim., látnak bennem valamit. Egy kis csoportban vagyok már több éve. Itt nagyon sokat tanultam a társaktól. Kiváló versírók, csodás emberek vannak közöttük. A csoportban hétről-hétre, játékos feladványokra írunk. Itt szinte minden alkalom kihívás, mert számomra eddig ismeretlen versformákban is írunk, próbálunk írni. Közösen, egymást segítve, hibáinkra felhívva a figyelmet. Őszinte, tiszta műhelymunka folyik.

Kik a kedvenc költőid, íróid?

Mindenki, akinél látom hogy mit akar, miről akar írni. Mit akar átadni, miért akarja. Tisztelem a régi nagyokat, tisztelem a maiakat, akik alázattal írnak. Vallom, hogy nem biztos hogy mindenki megérti, mit is akar az az ember, aki valamiért megírta a versét, történetét. Sokan másképp értelmeznek dolgokat, ami nem baj, hisz mint írtam, -és most csak a magam nevében beszélek- magamnak próbálom eltenni az érzéseim. Természetesen boldog vagyok , ha valaki megért és érez.

Milyen elismerések birtokosa vagy?

Mizsei Norbi barátommal, pár éve kiadtunk egy kis verses kötetet, Herczog Gyuláné, Pilla közreműködésével, segítségével. Ezen kívül két antológiában jelentek meg verseim. Ha ez elismerésnek számít, akkor ez az, mert aki megszerkesztette, segített a megjelenésben-jelen esetben Pilla-, látott, lát bennünk valami fantáziát. Ezeken kívül a legfontosabb elismerés nekem, az olvasók visszajelzése, megosztása verseimnek. A Litera-Túra Irodalmi és művészeti Magazin, több éve oszt meg tőlem verseket. Erre is nagyon büszke vagyok és boldoggá tesz.

Mikor kezdted a fotózást? Egész életedben közel álltál a természethez?

Mindig. Vidéki srácként, gyermekkorom, szinte a természetben zajlott. Nagyon szeretem, minden színével, jelen lévő életével, élettelenjével. A régi kis fényképező masinák, még nem adták mindig vissza a természetképek hangulatát. Mostanában, már elérhetőek azok az eszközök, amikkel vissza tudjuk adni egy tárgy, egy virág, egy állat színeit, hangulatát. Telefonnal kezdtem, most van egy picit komolyabb gépem, aminek a megismerését még tanulgatom. Ha tehetem, kint vagyok erdőben, réten, hegyen. Egész évben. Fontos nekem a tisztaság, a természet ezt adja nekem, minden kincsével, varázslatával.

Van-e kedvenc témád?

Felhők, virágok, gombák. Minden akár apró élőlény, színével, tetteivel, vagy azzal csak hogy van, a mi gyönyörűségünkre. Minden tárgy és élőlény ami valamit ad, amit érzek és aminek van mondanivalója.

Egyedül jársz felfedezőutakra vagy melléd szegődik más is? Melyik napszakban szeretsz leginkább kattintgatni?

Általában egyedül. Hajnalban és késő délután, általában jobbak a fények. Viszont én, amikor csak tehetem, úton vagyok.

Verseket írásán és a fényképészeten kívül milyen más érdeklődési köreid vannak?

Szeretem a sportot, a zenét, a művészeteket. Szeretek játszani. Internetes játékokkal (is).

 
Milyen internetes felületeken érhetnek el a művészeted iránt érdeklődők?

Facebook privát oldalam, valamint van egy kis verses oldalam, aminek a neve: Vers nélkül csak koldus vagyok, szintén Facebook.

Milyen dolgok tesznek boldoggá?

A szépség, a nyugalom, a megértés és türelem. A nem elvárás a másiktól. A szabadság, minden téren. Nem várok el senkitől semmit és nem is akarom hogy tőlem elvárjanak.

Mi a legszívmelengetőbb emléked (akár a művészi világból akár a hétköznapiból)?

Sok van. Szeretek találkozni barátokkal. Főleg ha sok-sok ideje nem találkoztunk már. Felhőtlenül beszélgetni, örülni egymásnak. Ezeknek a találkozásoknak a hangulata megfogalmazhatatlan. Nagyon sok barátom van a versek révén. Amikor így összefutunk, gondolhatod milyen emelkedett a hangulat!

Egyszer, pár éve, egy kislányt elütött egy autó. Vékonyka, 12-13 éves lehetett. Elsőként rohantam oda az útra ahol ájultan feküdt.. Látható sérülései nem voltak, hol magához tért, hol elájult. Tanultam a segélynyújtást, azt hogy ilyenkor mit szabad és mit nem tenni. Ezek alapján elláttam őt. Volt egy kritikus pont, amikor a nyelvét lenyelte, de sikerült segítenem. A mentő érkezéséig ott voltam, aztán eljöttem. Pár hét múlva, láttam őt a buszon. Munkából mentem haza és ő is ott utazott a barátaival. Háttal állt, de egyszer csak megfordult és rám nézett. Pár méterre álltunk egymástól. Nem szólt semmit, csak mosolygott rám. Szemei beszéltek, nem kellett a szó. Odajött és adott két puszit. Aztán többé nem láttam. Boldog voltam nagyon.

 

Kik azok a személyek, akikre felnézel a világtörténelemből?

Azokra, akik adtak, adnak.. Adtak, adnak szépséget, tudást és esélyt az életre. Önzetlenül, elvárás nélkül.

Sorolj fel kérlek három olyan pozitív emberi tulajdonságot, amit fontosnak tartasz, hogy mindenki rendelkezzen vele!

Szeretet, önzetlenség, bátorság.




Rezső fényképeiből: 

 

 

 

 

Rezső néhány verse:

Sehol egy lehelet

Szerettem volna inni veled,

egy forró puncsot az utolsó éjjelen...

A tömegben állva, két izzó lehelet,
csimpaszkodott volna, az enyém és a tied.

Nem láttam volna,

csak a szemedben vibráló fényeket!

Nem éreztem volna ízeket,

hisz csókod ereje mindent feledtet!

Szerettem volna átfagyni veled.

Melengetni egymást kabát alatt.

Hidegtől pirosló arcod nyakamhoz húzni,

érezni, ahogy lüktet a szíved.

Elmúlt az utolsó éjjel nélküled.

Az utcák kövén, dermedt szerpentinek.

Nincsenek vibráló fények.

Fázom. Sehol egy lehelet...

Kapaszkodó fosztogató

Hajnalra hűvösebb a ház,

a kályhában pislákol néhány parázs,

és a meleg paplan kapaszkodik,
én nem, de ő még álmodik.

Foghatót keresek, vágyok,

cukortalan kávé mellett állok,

most csak az egyetlen elérhetőm,

a felkelő Nap, derengőn.

Decemberi ébredő fény!

Mely még most is élő, örök remény.

Felpofoz a hideg kábulatból,

fájón üres hangulatból.

Gyújtóst keresek, indulok,

a napsugarakból fosztogatok.

Az egyetlen erőt adó kincsem,

feloldja jeges bilincsem.

/ 2015. December 1./

A földre borulva

A csodát vártam akkor.

Megjelenik és kilép a narancs ködből.

Nem zavart a csípős hideg s hogy csalóka a szél.
Térdig érő harmatban más, mindig más a hajnali világ.

Nem is veszed észre!

Cipőd vízben úszik, szédít a látvány!

Káprázatban, színek közt, zajok döfnek,

örökben gyógyuló sérülést, izzó léleksebeket.

Fogyhatatlan az a vágy!

A szépet akarni, hajtani, keresni!

A megismerhetetlent, egyszer megölelni...

Aztán végleg leborulni, a fénylő tisztaság előtt.

Sodrásban

Sodródom, lélekvesztőm repül a széllel.

Most minden más, most a remény vár.

Megérkezem hozzád, csodás kikötődbe.
Lehorgonyzok álomcomb szigetednél.

Felderítem az összes, az utolsó kincssejtedet.

Végigcsókolom a csábító, puha kéjpihéket.

Egyesével lélegzem a gyöngyöző illatbuborékod.

Édes barlangodhoz jutok, nedveden siklok mélyére.

Kebledbe kapaszkodok, csókot lopok köldöködre.

Hajad zuhatagán evezek, ajkad vonzása sistergő.

Tüzes nyelved az ágy, vágytól izzó fekhelyem lesz.

Forróságban alszom, pihegő izzadságcseppeden.

Egyetlen tánc az élet

Az időd véges, hidd el csak annyira elég,

míg szivárványt látsz az égen, villanásnyi kép.

Tömörödik a rengeteg szín a sok derék,
és mikor megszületsz, útlámpás, ezernyi ég.

Makulátlan esélyek, sorakozó lángok,

olyan aprók és mind annyira sebezhető.

Magányos porszemként, sokszor hiszed és vágyod,

mi megismerhetetlen, az is elérhető.

A gyertyák kihunynak sorban, a filmed pörög,

minden elszalasztott lehetőség ott lángol.

Kezdésnél biztos földedre, feledés görög,

az elmúlás megszabott, az időddel táncol.

Hol alszom majd?

Hangom egyre halkul, rekedtes,

a fáról hulló levél sem veretes,

néha a szél viszi, vele száguld,
ott, ahol az öreg tölgy csókot árult.

A kettétört fa most halkan hörög,

rajta akkor is az élet pörög,

magjából távolabb, nem messzire,

sarja a napot kebelezi be.

Orbánctól szenved külső és belső,

láztól forrong, cseppen a sok felhő,

mire leérnek hideg szilánkok,

bennük vakulnak a büszke virágok.

Szirmok csonkán, fagyosan is szépek,

gyökérben élnek, kezdődnek a létek,

a múlt lehullik, az új utat tör,

létdárdáktól púpos, lüktető a Föld.

Gazdag nem leszek, szegény sem vagyok,

tavasz jön el, zsonganak a napok,

kiolvadok majd sziromból törve,

porszemként alszom el, magyar földben.

Az igazság partjain vetélve

Tegnap megint rám pirítottál.

Tesztelve a nyomorúság.

Utolsó csikked égett bőrömön,
fájt, mert nincs igazság.

Így csak ő tud fájni, ez a mihaszna,
ki oly magabiztos ha ezer száj ordítja,
mind saját kéjében tobzódva,
üvöltve, sikítva, káromolva.

Mégis az az egy, az a pillanatnyi,
az elmében akar hatványozódni,
furakodva tiporja az érveket,
nem ismer bocsájtást, érzelmeket.

Tegnap megint rám pirítottál.
Hibáim vérző tengerek.
Az igazság partjait hiába mossák,
ha neked az egod a fegyvered.

/2016/

Balogh Bea (Heaven)


Fotók: Stábel Rezső saját képei