Kékesi Veronika világa, novellája

Veronika Salgótarjánban él. Fordítással foglalkozik, ezenkívül fanfiction, fantasy műfajú műveket, novellákat és ifjúsági kalandtörténeteket ír. Nagyszerű lélek, szociális érzékenysége, segítőkészsége mind írásaiban, mind hétköznapi tetteiben erősen megmutatkozik.

Számomra te a csodabogarak táborát erősíted. Mesélj, honnan jött a fantasy, fantasztikus írások síkjára való elmozdulás?


Először is köszönöm a titulust! Ez a kissé különcség mindig is a részem volt, bár hogy ez mennyire előnyös tulajdonság, nem tudom megmondani. Viszont gyerekként jóformán barátok nélkül, az iskolában állandó piszkálódások céltáblájaként kényelmesebb volt a saját „világomba” menekülni. Talán innen kezdődött az, hogy történeteket kezdtem kitalálni, bár akkor inkább csak magamnak, szerencsére ezek egyikét sem vetettem papírra.
A fantasy mindig is érdekelt, leginkább a szörnyek miatt. Hogy miért, nem igazán tudom megmagyarázni… Ez nagyon-nagyon fiatal koromban kezdődött. Ezzel kapcsolatban van egy érdekes történetem.
Amióta az eszemet tudtam, állandó visszatérő szereplők voltak az álmaimban. Az egyik a nagyapa falán lógó szőrmekulacshoz hasonlított, a másik a TV macihoz, de akadt egy nagy kalapot viselő, és egy olyan, aki a nagymamám szekrényén trónoló vikinghajót formázó virágtartó alakját viselte. Ez pláne furcsa volt, mert valójában egész sokáig rettegtem ettől a virágtartótól, félelmemben addig sikítottam, amíg el nem tették a szemem elől, viszont álmomban ő volt a „jó”.
Később el-eltünedeztek az álmaimból, mígnem olyan tizenegy-két évesen újra felbukkantak. A saját bevallásuk szerint búcsúzni, mert már nagy vagyok. Aznap éjjel egy történetet még megéltem velük – és azóta valóban nem bukkantak fel újra.
Azonban nem mondanám kifejezetten fantasys szerzőnek, hiszen elég sok műfajban kipróbáltam már magam, de talán az ifjúsági kaland sztorik, amik a leginkább kézre állnak. Persze, a fantasy elemek ezekben is elég sokszor előfordulnak, de igazi high-fantasyt még nem írtam, az nekem túl nagy falat.


Salgótarján is szolgáltatja az ihletet, beleszövöd munkáidba?


Direkt kimondva nem, de amúgy igen, sokszor merítek ihletet az itteni környezetből. De belegondolva lehetetlen úgy írni, hogy ne szőjük bele az ismert helyszíneket, hangulatokat. Amúgy a szereplőket is általában az általam ismert emberekről mintázom. Mármint nem egy az egyben – ez amúgy is lehetetlen, figyelembe véve, mennyire összetett az emberi lélek –, csak egy-egy tulajdonságot csípek el belőlük. A legtöbbször ezt nem tudatosan teszem, csak újraolvasáskor jövök rá, hogy a bizonyos viselkedést, hozzáállást, szófordulatot kitől láttam.

Mikor írtad az első műved?


Ezt pontosan meg tudom mondani: 2004. május 16-án. Egy elég… finoman szólva nem jó Harry Potter fanfiction volt, de végül is ezzel kezdtem. A meglehetősen terjedelmes ötödik kötet túlságosan hamar véget ért, és elkezdtem a neten keresgélni információmorzsák után, hátha találok valamit hatodik kötettel kapcsolatban.
Ekkor találkoztam a rajongói történetekkel, és jött a gondolat, hogy én is megpróbálhatnám. Aztán egy fórumbejegyzés hatására beugrott az ötlet is, amit szó szerint csak lefirkantottam egy négyzethálós füzet lapjára, begépeltem, aztán küldtem is fel a levelezőlistára. Igazából nem számítottam pozitív fogadtatásra, ezért lepett meg, hogy többen jelezték, tetszik nekik az ötlet, és hasznos, építő tanácsokkal láttak el. Ez utóbbi adta meg a lökést, hogy folytassam.


Milyen külső tényezők szükségesek ahhoz, hogy sikeresen alkoss?


Röviden legyen csend, és ne piszkáljanak. Amúgy nem igazán vannak írós szokásaim. A zene kifejezetten zavar, talán a csésze cikória, ami állandó (régen ez kávé volt, de sajnos azt mérsékelnem kellett).


Milyen elismerések, díjak birtokosa vagy?


Sokszor veszek részt írós játékokban, kihívásokban, ezeken általában sikerül elérnem a dobogós helyezést. Viszont annyira kiemelkedőt nem tudok megnevezni – talán a 2015-ös Testis Temporum kihívására írt főtörténetemet említeném meg. Azt sem igazán a (harmadik) helyezés miatt, hanem inkább azért, mert komoly kimozdulás volt a komfortzónámból, és egész sikeresen vettem az akadályt.

 https://ttkihivas.wordpress.com/2015/03/19/a-hullo-csillag-4-szerzo-fotortenet/

 

Milyen honlapokon találkozhatunk veled?


Pillanatnyilag eléggé háttérbe húzódtam, nem is szeretnék linket adni. A blogomat szeretném újraindítani (ez nem várható a közeljövőben), több újdonsággal. Például tervezem az általam kijátszott játékokat, megnézett, vagy éppen újranézett rajzfilmeket bemutatni. Direkt nem azt írtam, hogy kritizálni, mert ez inkább csak amolyan személyes benyomásokról szóló, lazább hangvételű dolog lenne.


Szeretsz olvasni, mik a kedvenc műveid és szerzőid?


Szeretek, igen. Igazából nehéz nekifogni ennek a listának, mert nem mondhatnám, hogy egységes az ízlésem. Ugyanolyan szívesen olvasok szépirodalmat, mint ponyvát, ifjúságit, vagy képregényt, de próbálok egy-egyet kiragadni mindegyikből.
Nagy kedvencem például Bulgakov Mester és Margaritája, és szeretem Mikszáth műveit. A ponyva részről rengeteg Rejtő könyvet olvastam, illetve apa polcáról csentem le néhány krimit. Az ifjúsági fronton a Harry Pottert említeném – noha sajnos túl későn kezdtem olvasni, már majdnem húsz voltam. De gyerekként P. L. Travers Mary Poppins köteteit olvastam lelkesen, illetve szintén apa Delfin-könyveit. (Amúgy ahogy apa a tízóraipénzéből vette a könyveit, a Harry Pottert én is hasonló módon spóroltam ki.)
És a képregények, amik szintén erősen alakították az ízlésemet, és az érdeklődési körömet. Körülbelül tízéves lehettem, amikor elkaptam a bárányhimlőt – pont a nyár elején, amikor mindenki más kint játszott, csak én feküdtem betegen a szobámban. Ekkor húgom vigasztalásként (tőle kaptam meg a himlőt, rajtam akkor jött ki, amikor ő már kigyógyult) vett nekem egy Batman képregényt. Azt szó szerint rongyosra olvastam, és akkoriban az összes Magyarországon megjelent képregényt lelkesen vettem minden hónapban-kéthónapban.
Amúgy az olvasást a Gulliver utazásai gyerekeknek átírt változata szerettette meg velem. Eleinte anya olvasta nekem esténként, de én túl kíváncsi lettem a végére, szóval egyik délután elolvastam magamtól – onnan pedig nem volt megállás.


Terveid között szerepel-e könyvet kiadatni/kiadni egyszer?


Egyelőre semmiképp, majd ha elég magabiztos leszek.


Egy sportblognak fordítasz, mindig jól ment az angol nyelv?


Elég jól ment régebben is, de miután egy csomó engem érdeklő dolog angolul van, rákényszerültem, hogy jobban rágyúrjak.

Milyen hobbijaid vannak?


Jelenleg? Mostanában az íráson-olvasáson kívül leginkább játszom, de amúgy ebből a szempontból is elég sok mindenben kipróbáltam magam. Rajzoltam (bár nem voltam benne túl kitartó), kötöttem, horgoltam (ez utóbbiban már igen), egy időben lelkesen követtem az aktuális filmeket… Szóval mikor melyik.
Leginkább azokat az elfoglaltságokat szeretem, amikkel hosszan elszöszölhetek, és amikkel alkotok valamit.
A videojátékozás amúgy ilyen régi-új hobbi, gyerekként a C64-et gyűrtem, később lett egy rissz-rossz otthoni számítógépünk, amin elment néhány játék, noha azon a Montezuma’s Returnt próbáltam végigvinni (egyik legnagyobb befejezetlen ügy az életemben).
Komolyabban csak néhány éve játszom (bár nem vallom magam gamernek), amióta szert tettem egy konzolra. Mint minden másban, játékok terén is elég sokfélét szeretek, de leginkább talán az RPG-ket (szerepjátékokat) részesítem előnyben, de szívesen kipróbálok más műfajokat is.


Mit gondolsz arról a kijelentésről, hogy az embernek időről-időre meg kell újulnia, új dolgok felé is kell orientálódni?


Ezzel teljes mértékben egyetértek. Tudom, közhely, de minél több mindent látunk és tapasztalunk, annál többek leszünk. Érdemes nyitni az új dolgok felé, és – persze az ésszerűség keretein belül – minél több mindent kipróbálni. Az írás terén is szeretem különféle témákban és műfajokban kipróbálni magam, így sokszor kénytelen vagyok forrásanyagokat keresni, és utánaolvasni. Általában ennek az a vége, hogy néhány oldal után megkérdezem magamtól: ez eddig miért nem foglalkoztatott? Habár ez az írás egyik legfárasztóbb velejárója, számomra ez egyben a leginspirálóbb és legélvezetesebb is.


Mennyire fontos szerepe van szerinted az az empátiának, a szolidaritásnak, a rászorulókon való segítségnek?


Szerintem fontosnak kellene, hogy legyen, még ha nem is konkrét adományokkal, de legalább egy-egy mosollyal, kedves szóval, megértéssel és elfogadással. Igazából nem kell nagy dolgokat tenni, az ilyen apróságok is sokat számítanak.
Én a magam részéről azzal teszek a „nagy közös”-be, hogy rendszeresen járok vért adni, amikor csak lehetőségem adódik rá, illetve az egészségem is úgy engedi. Igazából erre elég nehezen szántam rá magamat legelőször, de mit sok más dolog, ez is spontán jött. Néhány egészségügyis tanulólány járta a várost, és kérdezgették az embereket, hogy részt vennének-e az ünnepi (október 23-a volt) véradáson. Én pedig úgy gondoltam, hogy miért is ne? Jólesik a tudat, hogy segíthetek másokon.
Ezen kívül a családom idősebb tagjainak segítek, édesanyámnak és a nagyszüleimnek, valamint három és fél éve örökbe fogadtuk a másik nagyapám után „árván” maradt kutyát, Burkust.


Mi életed legemlékezetesebb pozitív élménye, amit megosztanál az olvasókkal?


Amikor Burkust magunkhoz vettük, szegény kutyus teljesen maga alatt volt. A gazdit elveszítette, a hatalmas kertből elhoztuk egy kis kétszobás panelba. Egy hétig csak a szomorú pofiját láttam, azt hittem, már nem fog megszokni sem minket, sem az új helyét… Aztán amikor pár nap múlva elvittük az állatorvoshoz oltásra és jelezni a gazdicserét, ott, a váróban elkezdett mosolyogni, és utána egész nap, mintha akkor helyére került volna benne valami. Persze, ez elég rossz időszak volt mindenkinek, de jólesett, hogy legalább vele rendben leszünk.

Milyen dolgok tesznek boldoggá?


A párom, akivel már tizennyolc éve vagyunk együtt, találkozás a barátokkal, egy kellemes kirándulás, ha találok valami új zenét, amit rongyosra hallgathatok, Burkus kutya… szóval ilyesmik. :D


Ha nyernél egy nagyobb összeget, mit kezdenél vele?


Utaznék, méghozzá sokat. Húgommal régóta beszéljük a Szibéria-Hawaii-Plútó körutazást. :D De komolyra fordítva a szót, valóban utaznék.


Ha visszatérhetnél az időben kinek a bőrébe bújnál?


Hmm… jó kérdés. Erre nem igazán tudok válaszolni, ugyanis a jövő engem jóval jobban érdekel, hogy hová fejlődik a világ, miket fedeztek fel, milyen az új technológia. De abban a korban is szívesebben lennék, aki vagyok – egy átlagember.


Veronika egy novellája:

A rút kiscica

Cilut érkezésekor egy kőből meg agyagból kiépített katlanba vitték, alján egy mesterséges tóval, felül pedig ráccsal fedett korláton át lehetett bekukucskálni. Nem emlékezett, mi történt előtte, de a dörrenések és a félelem néha visszaköszöntek az álmaiban. De már biztonságban volt. Az emberek – később rájött, hogy ők hozzák az állatbébiket – a legjobb családba helyezték, holott gyanította, hogy nem oda szánták, annyira különbözött a többi cicától.

Hiába igyekezett szökdécselni, akár a testvérei, túlsúlyos testét alig bírta felfelé lökni. Ormótlan lábával egyszer dagasztani akarta a cicamama hasát, mire szegény visítva menekült, és hosszú órákig elő se jött. Inkább nem közeledett a többiekhez, csak hagyta, hogy dögönyözzék a rózsaszín, puha tappancsukkal.

A társai elfogadták – ám az emberek nem. Ahányszor meglátták a macskaalomban nyújtózkodni vagy együtt ejtőzni a családdal, hangos nevetésben törtek ki, mutogattak és furcsa szavakat visongtak a zagyva nyelvükön.

Cilu ezért szívesebben töltötte az időt a tóban. Ébredés után villámgyorsan belegázolt, hogy nehogy megpillantsa magát – a csúf, széles szájú tükörképét. A torzan a feje tetejére került apró szeme és füle legalább azt lehetővé tette, hogy a víz alól kukucskáljon.

Ráadásul ebben a közegben könnyűnek, kecsesnek érezte magát, igazi macskának. Úszkálás közben meg tudott feledkezni a csupasz, szürke bőréről és a hatalmas testéről. Ám cicatestvérei még ebben az örömben sem osztoztak vele, hiszen ők már attól prüszköltek és rázták magukat, hogy belemártották a tappancsukat a tóba. Őt azonban továbbra is szerették, amiért nem tudott elég hálás lenni.

Aztán megtörtént a baj. Túl nagyra nőtt – napról napra még nagyobbra, hiába akart kicsi maradni –, és az egyik ebéd utáni összebújós dorombolás során véletlenül ráhengeredett a testvérére, Mircire. Cilu nem értette, miért kiabálnak vele a berohanó emberek és próbálják arrébb taszigálni, ám miután felkelt, meglátta Mircit. Ő számított a legcsinosabb kiskandúrnak az alomban a cirmos-vörös bundájával, valamint hetyke bajszával. Most azonban mozdulatlanul fekve nyöszörögni is alig tudott.

Az emberek felvették a földről a pórul járt macskát, elvitték, aztán később bekötözve, kábán, de legalább életben visszahozták. Cilu azonban nem mert visszamenni az alomba – nem mintha igényt tartottak volna a társaságára. Talán rádöbbentek, hogy nem közéjük való. Cilu egész nap a tóban úszkált, még az ebédre kapott görögdinnyét sem kérte. Egy ilyen szörnyeteg nem érdemel ételt!

A helyzet napok múltával sem változott. Képtelen volt visszatérni a társaihoz, ők hiába akartak békülni. Még Mirci is a tó partjára sántikált, és panaszos nyávogással hívogatta.

A következő reggel Cilu már-már a visszatérést fontolgatta, amikor megjelent két nagydarab ember, ő pedig szúrást érzett a torkánál. Észre sem vette, mikor aludt el, de egy mozgó-zötykölődő dobozban ébredt, ahová szűk rácsokon keresztül szűrődött be a fény. Cilu nehézkesen talpra állt, és kinézett a résen – felette fák lombja suhant el, kintről bűz és por áradt. Elképzelni sem tudta, hová viszik. Talán rájöttek, hogy egy selejt, és meg akarnak szabadulni tőle?

A doboz egyszeriben hangos zökkenéssel megállt, aztán kinyílt az egyik oldala – Cilu pedig az életösztöntől vezérelve kirontott. Az emberek azonban nem követték, csak kiabáltak és intettek neki, majd visszaszálltak a dobozba és elrobogtak.

Cilu ekkor látta, hová került: egy nagy, mocsaras tó partjára, ahol hozzá hasonló, nagydarab, szürke, csupasz lények úszkáltak, dagonyáztak, legeltek. Ekkor ébredt rá, hogy nincs vele semmi baj. Pusztán egy másik fajba tartozik, és nem macska, hanem…

…VÍZICICA! 

 
Balogh Bea (Heaven)


Fotók: Kékesi Veronika saját képei